Meghatározott, általa lettem az, aki vagyok, néha nagyon fáj, nem igazából az, hogy szinte nem is volt, hanem az, hogy túl kemény feltételeket szabott az élethez. ahhoz az élethez, amit érdemes talán élni. Érdemes, de kőkemény és a feltételeket tekintve legalábbis igazságtalan. Sajnálom, nem tudott mindenkit meggyőzni. Olyan volt, ha szólt, nem csak bele a világba, nem kis laza filozofálgatás, hanem belém, oda, le abba a mélységbe, ahol, ha eltalálja az embert egy szó, egy gondolat, soha nem vész el. Csak átalakul. Nekem az életemmé.

Állok az ablak mélyedésénél, függöny takarásában, hallgatom a zenét, nézem, ahogy táncolnak, kicsit fáj a fejem, mielőtt bejöttünk volna, a Kálvinon ittunk valamit, és talán sok volt, vagy rossz, még túl fiatal vagyok, el tudjam dönteni. Elvagyok magamban, barátnőm is valahol ott van, a táncolók között osztálytársnőjével. Idegen világ, az ő iskolája, szokatlan.

Miért nem táncolsz, hallom mögöttem a kérdést, oda fordulok. Belenézek a szemébe és kész, annyi, nincs tovább. Akkor még semmi más, csak ez a kész vagyok. Magas, huszonéves lehet, döglött zöld, kötött pulóver, borzas barna haj, gyönyörű barna szemek, amik élnek önállóan. Szólalnék, de nem tudok, csak nézem, és semmi hang, vár, nem mosolyog, tovább kérdez a szemével. Nagyon sok idő telik el, míg meg tudok szólalni, nem, nem táncolok, kicsit fáj a fejem. Ott marad mellettem, egész este mellettem van, bár beszélget másokkal, hozzám alig szól. Ide jársz a képzőre, nem válaszolom, mondom hová, elmosolyodik, ismered, kérdezem, bólint. Talán ennyi.

Tízkor vége a bulinak, mondja barátnőm, menjünk fel közös ismerősünkhöz, ahogy megbeszéltük, ő megkérdezi, jöhet-e velünk, hogyne. Mellettem jön, mellettem áll a buszon, de velük beszélget. Ennyire néma még soha nem voltam, akarok bár, nincs hangom.

Az asztalra italok kerülnek, poharak, én nem kérek, sokan vagyunk, egyre hülyébben érzem magam, szédülök, a fejemben valami feszít, nem bírom a hangzavart.

Csendben, észrevétlen osonok a lányszobába, ismerem minden szegletét, leülök az íróasztalhoz, felkapcsolom a villanyt, írni akarok, mikor belép, egyenesen hozzám, eloltja a lámpát, kintről szűrődik a fény, megfogja a kezem, az ágyhoz húz.

Órákat beszélgetünk, nem emlékszem én miről, ő az édesanyjáról, a becsületről, tisztességről, hogy amíg a tükörben tisztának látjuk magunkat, addig minden rendben van, simogat, néha megcsókol, remegek, és rettegek, nem tudom mitől, ő sem tudja, nyugtat. Még le nem írható mondatok.

Elkísér, fogjuk egymás kezét, sétálunk az éjszakában, hosszú az út, néha rágyújt, néha magához ölel, néha megcsókol. Nem akarom hazáig kísérjen, felírja a gyufásdobozára a telefonszámom, még sokáig állunk összeölelkezve, aztán elbúcsúzunk.

A napok úgy telnek, nem is veszem észre, kibillent az idő, kibillent a világ, keresem a kapaszkodókat, nem találom.

Pár nap múlva este, bőven tíz után csöng a telefon, apám dühösen megy felvenni, ki az az állat, aki ilyenkor, aztán kiabál nekem, engem keresnek, rohanok, fulladás kerülget, ő az. Apám a hátam mögött mondja a magáét, ez nem fiú, ez már egy férfi, mit képzelek, már várom, kikapja a kezemből a kagylót és jól pofon vágjon, közben hallgatom őt. Azt kérdezi, baj, hogy hívott, dehogy, csak miért most, mondja, mert ez volt az a pillanat, de pont most?, jó, akkor ennyi volt, eldobom a gyufásdobozt, hallom még és leteszi a telefont.

A barátnőm képtelen kideríteni, ki is ő, és az oly kevés, amit én tudok róla, huszonéves, és a keresztnevét, a vezetéknévnél bajban vagyok, még ha magyar név lenne, legalább tíz variáció van a fejemben, és azt mondta, valamikor szobrászatot tanult. Esélyem sincs megtaláljam.

Egy évig várom, hívjon, aztán már nem várom.

Két és félig évig várom, megjelenjen az iskolánál, aztán már nem várom.

Tizenöt évig minden utamnál, ami a neve szerinti országába vezet elképzelem, ott rátalálok, aztán már nem képzelem.

Három évtizedig biztos vagyok benne, bárhol látnám, megismerném a szemét, aztán már nem vagyok biztos benne.

Évtizedekkel ezelőtt kibillent az idő és vele a világ, évtizedek óta nincs kapaszkodó, már tudom, nem is lesz.

Azóta a valós otthonom a racionális világ, esélyt ad és védőburkot.

Megtanultam a trükköt.

(Soha nem gondoltam arra, mi lett volna, ha..., soha nem írtam róla, mert nem akartam kiírni magamból, soha nem beszéltem róla, úgy őriztem, soha nem foglalkoztatott, mit is csinálnék, ha egyszer csak jönne, mert tudtam, mennék vele.)

34 év és 69 nap telt el azóta. Miért pont most írtam le? Most volt az a pillanat.