Halloweentől az értelemig, cselekvésig
Este beletesszük a gyertyát a kivájt tökbe, aztán meggyújtjuk és kicsit még bolondozva ijesztgetjük egymást, szörnyűséges grimaszokkal, felborzolt hajjal, elbújva, majd húhúáááá hanggal előtoppanva, közben nagyokat nevetünk. A gyerekek még jó játéknak tartják, és mulatnak azon, kinevetjük a halált.
Mi nem járunk temetőbe, nem gyújtunk gyertyát senkiért. Akiket magunkba építettünk, mert szerettük, mert annyira fontosak voltak, mert elmentek, mert meghaltak, mert a valós életünkből kiléptek mindörökre, azokért nem kell, hiszen velünk vannak folyamatosan, észrevétlen, meghatározóan. Nagy ritkán amikor teszünk valamit, mondunk egy mondatot, elmélkedünk egy gondolat mentén, egy tett, egy szó, egy gondolat megdöbbent, mert emlékeztet arra, aki már halottunk, tehát kicsit mi is azzá váltunk, aki ő volt. Ők akkor is bennünk élnek, ha nem gyújtjuk a gyertyát. Vannak halottaink, akikkel az életében sem békültünk meg, akikkel éppen ezért bármilyen is volt a felszínen a viszonyunk, a mélyben háborogtunk ellene, akár tudatosan, akár elnyomva a háborgást, akár elhazudva azt. A halában már nem korrigálható ez, így marad a lelkiismeret nyugtalansága, hiszen nem lett lezárva a kapcsolatunk. Őnáluk ennek a lezáratlanságnak a terhét hivatott enyhíteni a gyertya meggyújtása, bár megoldást nem hozhat. Így mi nem járunk temetőbe, nem gyújtunk gyertyát. Kibékültünk a halállal.
Kultuszt csinálunk a halálból, ha az élettel nem békülünk meg. Az életbe nem beletörődni kéne talán, hanem elfogadni azt, és lépést tartani vele. A megalkuvás soha nem hozhat békét.
Ha abba a tökbe az élet lángját gyújtjuk, talán őszintén is ki tudjuk nevetni a halált. A gyerekek még tudják ezt, csak mi oltjuk beléjük saját nyomorúságunkat.
Csak már azzal is hadilábon állunk, hogy saját fejünkbe gyújtsunk lángot, hogy ne csak nézzünk a nyomorúságunkat és beletörődjünk, hanem megértsünk, hogy a megértés után tenni is tudjunk.
A minap olvastam egy hozzászólásban ezt a gondolatot:
…Csakhogy: amíg mi egy halom könyvvel vesszük körül magunkat, addig elvész a kapcsolatunk a világgal - és az simán otthagy minket!
Ne gondoljátok, hogy a könyvek, a kultúra, a művészet minden - valójában ezek csak pótszerek: akkor, ha a valódi cselekvésre lehetőségünk, erőnk, merszünk nincs!
Talán így van ez mindenben, mert nagyon kényelmes az életet mások által megtapasztaltan látni, megvezetetten, pótcselekvésekkel élni, egy sírhoz kizarándokolni, és gyertyát gyújtani, mintsem valóságban megragadni a cselekvés lehetőségét, erőt meríteni hozzá, és nem félni, hanem belátni, hogy azokra a gyertyákra nem is lenne szükség...