Hol vannak a választóvonalak, kérdezem.

Nemrégiben ismertem meg M. családot, rendkívül kedves, szimpatikus emberek, két éve élnek hazánkban, a feleség A. már egész jól boldogul a nyelvünkkel, J. a férj, még csak köszönni tud magyarul. Hétfőn meghívtak magukhoz egy kis beszélgetésre.

A parkolóóra nem működik, az autót nem merem otthagyni, hogy fene tudja hol, de másikat keressek, A. meglát a nem túl közeli ablakból, rám csörög, ne aggódjak, J. már elindult, hozza a parkolójegyet is. Ezerért valamivel több, mint két órát maradhatok.

A lift klasszikus, talán azért, mert vendéglátóim is sokat éltek a francia fővárosban egyből az Utolsó tangó Párizsban pár kockája ugrik be, ugyanolyan, mint ahogy a lépcsőház is, kissé zavarban vagyok, mert nagy a lift-fóbiám, ráadásul asszociálok másra is, de próbálom elhessegetni a gondolatot, nagyon idegenként hat most. A teljes felső szint az övék, előbb kimegyek a tetőteraszra, egész Pestet és észak-Budát látom, a vár aljai házak tetői alattam, még elnézelődnék, de behívnak. Az előszoba tágas, a konyha nem nagy, talán ha harminc négyzetméter, és az egyetlen, ami modern, tiszta tömör tölgyfa berendezést kapott, a hal, a nappali, az étkező hármast elválasztó tripla ajtók ki vannak hajtva, elveszettnek érzem magam, saccolni próbálom, közelítheti a kétszáz négyzetmétert, körben ablakok, az egész várost látni, de én leragadok a Várnál, mindig is a legkedvesebb helyem volt, most élvezem, hogy benne vagyok, egész belül. A lakás korhűen, maximális igényességgel van felújítva, a stukkók körbe futnak, és a súlyos kristály csillárokat is ugyanazon motívumok ölelik át, a berendezés is antik, a komódoktól, a kanapén át, a sarokba helyezett fotelig, a tálaló, az étkező berendezése, a kis asztalka, mind harmonizál a szőnyegekkel, mint ahogy az összes dísztárggyal is, nem csak a bonbon-, de a gyertyatartók, a vázák, a terítők, a szobrocskák és nagyobb szobrok, a közepes és hatalmas festmények is, mind az 1800-as évek második felét idézik.

A gyerekek futkároznak, majd leülnek a gyerekszobában játszani, ami méretre megegyezik J-ék hálószobájával és a túloldali játékszobáéval is, nagyjából akkorák, mint a konyha. A gardrobszoba valamivel kisebb, épp úgy, mint a cselédszoba, az egyik fürdő jóval kisebb, a másikat nem nézem meg, a kamrába sem megyek be.

Tudom, hogy sokszor tévéznek, de nem látok készüléket, a projektor rejtve van.

Kicsit nassolunk, nem tudom, ezt most uzsonnának tekintsem-e, minden bio, mondják megnyugtatásul, nekem eszembe sem jutott, ilyenen aggódjak, a friss pogácsa, a mandarin, ananász, dió és a beaufort sajt is talán az, a frissen facsart bio narancslé mellé még teát kínálnak, és kristálykancsóból forrásvizet, a mandulatorta nagyon gusztusos, a csonthéjas szeleteivel tömött, nem vagyok édesség-párti, azt nem kérek, a díszes dobozból bonbonierbe töltött csokoládét sem kóstolom meg a sajt mellé.

Beszélgetünk a jövőről, hogy francia vagy magyar óvoda jobb-e, arra az egy évre, ami az amerikai iskolát meg fogja előzni a kislányuknak, majd meghívnak, bármikor úgy gondolom, a tengerparti nyaralóházukba nyugodtan mehetek családostól, remélik, lesz rá alkalom, együtt is töltsünk ott időt. Elhárítom a szíves invitálást.

Bemegyünk a kicsikhez játszani, mutatják, mennyi és milyen játékokat vásároltak, luxusmárkák, itthon alig ismertek, nem csak ízléses, fejlesztő, de praktikus és szerethető dolgok, mi felnőttek legalább annyira élvezzük, mint a gyerekek a közös mókát. Elgondolkodom, ezeknek a játékoknak doboza többe kerül, mint egy jellemző magyar család éves költhetése ilyen dolgokra, nyolcvan euro környékétől kaphatóak, de már forgatom azt is a fejemben, ezen ötlet alapján, én hogy tudom és milyen alapanyagokból funkcióra ugyanezt megcsinálni kis kézügyességgel, és milyen összegből, elmosolyodom, mert gyors levezetés alapján még a kétezret sem éri el, forintban.

Mesélik, két pótkocsis kamionnal költöztek Budapestre Brüsszelből, és tudják, milyen őrült sok teendővel jár, ha más országba kell áttenni a lakhatást. Én hat-nyolc bőröndben gondolkodom.

Mondják, a bicikliknek a földszinten van külön zárható tárolója, csak J-ot láttam még kerékpárral, melynek értékre megközelítőleg annyi, mint az én kisautóm, elhiszem, hogy féltik a lopástól.

Anekdotáznak a karácsonyokról, hiszen Párizsban kandallójuk is van, és kisfiúk mindig onnan várta a Télapót, mennyire nehéz volt már hihetővé tenni számára ezt.

Még készülnek fényképek, video, aztán elköszönünk egymástól. A. lekísér, útban az autóhoz megemlítem, azért mégis van szépsége a gazdagságnak. Őszintén megrökönyödik, tágra nyílt szemekkel néz rám, ledöbbenve. Mi nem vagyunk gazdagok, mondja, jó módban élünk csak, mint az átlag.

Elgondolkodom hazafelé, talán el vagyok tévedve, vagy saját magunk mindig a viszonyítási pont? Nem tudom, ha ez az átlagos, akkor milyen a valóban gazdag, a piszkosul gazdag, vagy a pofátlanul gazdag, hogy az álom-luxusról ne is beszéljek. És ha ez az átlagos, akkor a magyar kétszobás társasházi lakással rendelkező, aki párszázezerből tengeti életét egy, két, több gyerekkel, már piszkosul szegény? Vagy már nyomorszint? Hol van a rétegek közt a választóvonal? Mi a különbség egyes országok közt? És mi lesz, ha ez a tendencia folytatódik tovább? Már megint a kérdések, és megint nincsenek egyértelmű válaszok.