testközelből
Itt élek a kellős közepén és nem akarom látni, mert kimondhatatlanul fáj az a tehetetlen düh amit érzek. De látnom kell. Mert itt élek a kellős közepén.
Látom a szomszédomat, hogy megy tönkre a háza. Nincs miből megcsináltatni. Ebben a fűtési szezonban ötödször hozatott fát. Mert fát akkor hozat, ha végre összegyűlt negyvenezer. Ennyi az ára a számla nélkül hozott frissen vágott fának. A kis tüzépes csak akkor tudja tartani az árat, ha számla nélkül adja, különben rájön még az adó. Annyiért pedig már itt senki nem veszi meg. Mert nincs miből. Már csak egy kis teherautója van és egy fix alkalmazottja, a másik alkalmi munkás nála. Ők vágják, ha kell hasogatják a fát és szállítják a megrendelőnek. Egyre kevesebben kérik hasítva, hasábban olcsóbb némileg. A szomszédomnál van, amikor napokig nem füstöl a kemény, aztán megérkezik a fa, ő előkapja a fejszét és aprít. Aznaptól sűrű füst és szag árad tőlük. Mert a vizes fa az így ég. A lecsapódó vízgőz a kéményt is már rogyasztja. Talán az idén még kitart. Muszáj neki, a gázt már kikapcsolták. Nem tudom, hogy egyezkedik a kéményseprővel, de még laikus is látja, hogy dől és mállik szét. A vizes fának alig van fűtőértéke. Többszörösét tüzeli el, mint amennyit a két-három éve száradottból kéne.
Hat napot dolgozik, majd kettő, vagy három szabad. Ha dolgozik, akkor hajnalban indul, ha nappalos, nem tudom mikor, mi öt előtt nem szoktuk kezdeni a napot. Este nyolc után ér haza. Ha éjszakás, akkor délután megy és reggel hétre már itthon szokott lenni. Attól is függ, hogy jár a munkásbusz, ami összeszedi a rabszolgákat. A folyamatos műszak jobban fizet, néha még a százezret is megkapja, de jellemzőbb a kilencven. A három műszakosok, azt mondja, ettől kevesebbet kapnak.
Fáradt, sovány, törődött, bő ötvenesnek néztem. Alig múlt negyven.
A felesége nem mondja mit csinál, ritkán látjuk. Azt beszélik, takarít egy kisebb üzemben a megyeszékhelyen. Ha így van, akkor kevesebbet kap, mint a minimálbér, mert csak hat órára jelentik be itt a takarítókat. A munka azért több, az utazás is oda-vissza legalább három órát elvisz, a bérlet is drága. Nem sok marad.
A nagyfiú valahol kollégiumban lakik, a kislánnyal nagyrészt a nagymama van, ő hozza, viszi az iskolából. Amíg egyik szülő nem ér haza, addig vigyáz rá.
Kéne veteményezni valamit, tudják, de mikor? És honnan vegyenek hozzá energiát? Kéne egy robi, meg kútvíz locsolni, de kút nincs, a vezetékest pedig már fürdéshez is félve használják. Autójuk sincs, a helyi boltból tudnak komolyabb tételeket venni, így azon spórolni nem tudnak, mi több, nekik sokkal többe kerül. Pár baromfi is lehetne, de ha úgy veszik a takarmányt, már többe van, mint ha gmo tápos silányság a boltban. Kultúra? Szórakozás? Divat? Öltözködés? Az asszony kéthavonta vesz egy hajfestéket, az elfedi a korai ősz szálakat. Az ember hetente egyszer kiül a ház elé és üvegből megissza az sört. Előfizetnek az internetre. Ennyi. Szigetelni kéne a házat, a sok évtizedes kazánt lecserélni korszerűbbre, a ledőlt kéményt újra rakatni, hogy elég legyen a spórolósabb kályha fűtés, de a kazáné sem bírja már. Ha ezeket meg tudnák csinálni, és két évre előre a fát megvenni, hogy szárazzal fűtsenek, akkor másfél havi fizetést spórolnának évente. De nincs miből. Lassan egy évtizede cserélték le hitelből a nyílászárókat korszerűre. A jelzáloghitelt fizetik még mindig, néha kimarad egy-két hónap a részlettel, de eddig valahogy még mindig meg tudták oldani, hogy egyezkedjenek. Négy nagy és két kis ablak, egy bejárati ajtó. Ennyi volt, de amíg élnek fizetik. Azt mondták, a műanyag soha nem megy tönkre, ez sem igaz, már tudják, ráadásul a penész is megjelent körülötte. Márpedig nekik többé nem lesz módjuk ezen változtatni.
****
A falu külső részét, túl a temetőn, lent a völgyben Öreghegynek hívják. Jobbról, balról dombok veszik körül, csak az út és a házak rejtőzködnek a mélyponton. Álomszép lehetne, de a lakói is mélypontosak. Éppen olyan periférikus az életük, mint amilyen a lakóhelyük fekvése. Bár minden háznak van legalább kétezer négyzetméter földje, az többnyire meredeken kúszik a dombra fel. Veteményezni, állatot tartani csak szigorú korlátok közt lehet. A befogó két domboldal fennsíkját szántóföldek foglalják el. Itt, amíg a szem ellát, minden az olaszé. Azt mondják bőven több, mint négyezer hektáron gazdálkodik, a tőzeg bányászati jogát is átvette már a megye híres-hírhedt bánya kft-jétől, és hét magyar alkalmazottja van. Az öreghegyiek még sosem látták, de április tájékán már nagyon izgulnak, mert akkor, ha kukorica kerül a környező hektárokra, pár hónapra fellélegezhetnek a legnagyobb gondok alól. A kukoricát kombájn aratja, egy-egy szakaszon két-három napig dolgozik a gép, és a kombájn igen, az gép. Bizony elhagy sok csövet, ahol az erdő állatai taposták a kukoricaföldet ott pedig nagyon sokat, a lefeküdt szárakról gép be nem nyeli a terményt. És akkor jönnek az öreghegyiek. Általában az asszonyok, két-három, de több helyen négy-öt gyerekkel és sok-sok zsákkal. Mennek a kombájn után, és minden elhagyott csövet szednek a zsákokba. Az élelmesebbje két zsákot szed egyszerre, az egyikbe a hibátlan csövet teszi, a másikba a belevágottat, letaposottat, sárosat, vizeset. A böngészés hajnalban kezdődik és késő délután ér véget, minden böngésző azon a területen böngészik, amit hajnalban kiválasztott magának. Ebből soha nincs vita. Egy ember egy nap rengeteg kilométert bejár, hajol, tör, osztályoz, betesz, cipel, majd a teli zsákot otthagyja és egyikük csak azzal foglalkozik, hogy azokat összegyűjti, kiviszi az út mellé. Egy zsák 25-30 kiló közt van, ez így általában egy nagyobb gyerek dolga. Fejenként húsz zsák így összegyűlik, hatvan zsák csoportokként. Akinek a rokonságában van valamilyen gépjármű, az jön érte és szállítja haza a böngészőket a teli zsákokkal. Ezek a böngészők megkeresik aztán a környezetükbe élő, készpénzzel és raktérrel, szállító járművel rendelkező falubelit, többnyire nyugdíjast, és zsákonként négy-ötszáz forintért átadják a hibátlan terményt. Egy látástól vakulásig nap alatt a család keresett harmincezer forintot. És ezt három-négy, de néha, ha messzebbre is elmennek, és nem ütköznek még más falu konkurenciájába, akár öt, hét napon keresztül is tudják csinálni. Egy biztos, ők azt mondják, ez alatt a pár böngészős nap alatt a százötvenezer biztosan bejön. A selejtesebbet pedig hazaviszik, hogy annak a pár szárnyasnak legyen elég takarmány egész évre. Százötvenezer, ez nekik egy vagyon. Erre alapozzák a telüket. Aki átveszi tőlük, ő pedig átválogatja, a néhány belekerült selejtet kihajítja, aztán bepakolja a furgonjába és beszállítja a városba, a nagybani átvevőhöz, aki kilencszáz forintot is ad a 30 kilós zsákokért. Így keres egy család böngészésén a válogatás, tárolás szállítással százhúszezret, bár ebből lejön az üzemanyag, meg a zsákok ára. De jellemzően nem csak egy család böngészettjét veszi át. A hetvenezres nyugdíj mellé ez éppen kell, hogy rettegés nélkül tudjon éppen hogy megélni. A nagybani felvásárló kiönti a zsákokból a terményt, szárítja, morzsolja, majd állattartóknak értékesíti, zsákonként ezer forintos árrésre tesz szert, mert ő olcsón adja. Nem él gazdogon ebből, mert a tevékenységének fele pöccre adózó, nem is marad abból a részből havi százhúszezernél több, de ez a plusz nettó kétszázezer, éppen elég ahhoz, hogy irigykedjen egy német minimálbéres munkanélkülire. És így jut megfizethető takarmányhoz az, akinek földje nincs. Mert, ha hivatalosan szeretné megvenni, akkor ötezerötszázat kérnének mázsájáért a jó termésű években, a közepesben hatot is. Abból aztán állatot nem tudna tartani, mint ahogy a szomszédom sem. Az olasz pedig örül, hogy fillérekből termesztetett sokat és a hazai nyomott árak miatt kiviszi a terményt az országból, otthon legkevesebb nyolcezret megadnak mázsájáért. Olaszországban ekkora területen negyedennyi haszna lenne, mert a jó föld, az optimális éghajlat, az alacsony termelési költségek nálunk jellemzőek csak. Ezért aztán az olasz még és még szeretne földet vásárolni.
A legszegényebb, a böngésző pedig azt mondja, egyszer legalább egy ici-picit, csak úgy próbaként ő is olasz szeretne lenni.
****
Harminc éve van a faluban vezetékes víz, mégis látom, ahogy nem kevés házból mennek vödrökkel a közkútra. Hiába megy el a vezeték a telkük előtt, csupán a bevezetéssel járó összeg, amit a vízműveknek, a tervezőnek kell fizetni, na és a vízóra aknája már százötvenezer, erre még jön a szerelés munkadíja, az anyagár. Kétszázezer felett van, hogy a kerítés mellett egy kerti csap legyen. Ez olyan nagyságrend, aminél fel sem merül, hogy valaha ki tudja fizetni. Addig, amíg csak ivásra kell a vezetékes víz, még nagy gond nincs is, bár a kemény teleken, az esős időszakokban rettenetes némely részen a vödörhordás, de megoldható. Az ásott kútból lehet a többit húzni. Csakhogy a kutakat is ki kéne néha takarítani, mélyíteni, megerősíteni, sok még csupán terméskővel kirakott, évszázados matuzsálem, de erre már régen nincs hozzáértő ember. Így, ha elapadnak, kiszáradnak, vagy bedőlnek a kutak teljesen reményvesztett lesz a szegény. Talán az a legfurcsább, hogy még, ha ingyen kapná sem kérne a biztos vezetékesből. Mert akkor a csatornát is ki kéne építeni, annak pedig a hozzájárulási díja több, mint az egész vezetékes víz ától zéig. Mert, ha azt nem csináltatná meg, akkor még a kerti csapból engedett víz köbmétere is ezeregyszáz forint lenne.
****
Annyi, de annyi minden van még, amit emberi ésszel és lélekkel felfogni, magyarázni nem lehet, de ha folytatni akarom, akkor részekre kell bontsam.
Így, most ennyi a kegyetlen, magyar valóságból.