Írjak a humánumról? Egyre kevésbé találom, hová lett?

Budapesten, a Tüker 12.sz. telepén születtem, a Tatai úton egy kétszer két méteres földbe vájt kunyhóban, 1974-ben.

Majdnem két hónapig éltem itt, édesanyámmal, valószínűsíthető apámmal, valamint egy másik férfival, akiről semmit nem tudok. A kunyhóban talált menedéket még a széntelep kóbor macskája, számtalan kölykével.

Csecsemő koromat már egy Csecsemővédő Intézetben kezdtem, a Kmetty utcában, ahová egy rendőrségi határozat utalt be, mint lakás nélküli kiskorút.

Évekig csak így szerepelek hivatalos iratokon, lakás nélküli majd állami gondozott kiskorú, csavargó életmódot folytató szülők szerepelnek még bennük, valamint – szó szerint a határozatokból - egy cica és számtalan picinye. Talán más lett volna, ha valamelyik hatósági ember egyszer megfordítja a dolgokat, és nem csavargó szülők lakás nélküli kiskorújáról dönt, aki a széntelep cicájának számtalan picinyével él a kunyhóban, hanem a széntelepen élő emberekről, és picinyükről, akik megosztják hajlékukat egy kóbor macskával és annak kölykeivel. De ez ma már csak egy kósza gondolat.

Az intézetben történő elhelyezés indoklása szerint, azért kellett intézkedni, mert a kunyhó, nyílászárók hiánya, valamint az itt menedéket találó cica miatt egészségtelen.

Fél éves koromig csecsemősködtem a Kmetty utcában, miközben anyám férje, valószínűsíthető apám, valamilyen módon, de szerzett egy alagsori kis szükséglakást, akkor hazaadtak. Szüleim lakás és egyéb körülményeit megfelelőnek tartották a gyermeknevelésre. A következő majd' fél évemet már otthon töltöttem.

Felnőtt koromban próbáltam megtudni valamit anyámról, amíg apám még élt és rá rátaláltam. Azt mondta, szép nő volt, de még jobban alkoholista, mint ő, valamint nagy ribanc. Sötétszőke haja volt és zöldes-kék nagy szeme, ezt tőle örökölhettem. Azt is elmesélte, egy hajdan úri családból származó lány volt, és az ötvenes évek közepén született, de a sajátos akkori körülmények lezüllesztették a családjának azt a részét, ahová ő is tartozott. Apámtól tudtam meg azt is, még kisgyerek voltam, amikor egy kamion részegen halálra gázolta. Szeretnék emlékezni rá, de semmi nem maradt belőle, csak ez a pár szó, amit őrzök róla. A nevét tudom, amikor még volt személyim, bele volt írva.

Apám - ha apám volt egyáltalán – nagydarab ember volt, vállas, erős, de cseppet sem kövér, józanon nem láttam, bár az a pár alkalom, amikor találkoztam vele, nem sokat mondana életviteléről. Magáról soha, semmit nem mesélt. Abban az alagsori lakásban halt meg, ahol én is éltem fél évet, pontosan nem tudom mikor, amikor három éve kerestem, azt mondta az egyetlen volt szomszédja, aki még emlékezett, van annak már talán tíz éve is.

Másodszorra, és immár véglegesen azért vittek intézetbe, mert az alagsori lakást egészségtelennek tartották, a szüleim életmódját pedig csavargónak, akik az én gondozásomat elhanyagolták.

11 hónaposan kerültem a Völgy utcai intézetbe, ahol három éves koromig maradhattam, itt egyszer látogattak meg szüleim, még két éves korom előtt. Ezért aztán az intézet vezetője javasolta, adjanak örökbe, mivel testi és szellemi fejlődésem teljesen egészségesnek találta, de kezdődő magatartási zavaraimat a teljes családi elhanyagolásnak tudta be. Mégsem javasoltak örökbe adásra.

Három hónap múlva, még mielőtt Oroszlányba vittek volna, újra megismételte a javaslatot, de nem tartották annyira fontosnak, foglalkozzanak vele.

Mivel három évesen óvoda érettnek nyilvánítottak, el kellett hagynom a csecsemőotthont, számomra az oroszlányi óvodás nevelőotthont jelölték meg elhelyezési helyül.

Ebből az időszakból csak annyira emlékszem, hogy engem soha nem vitt haza senki, és engem soha nem látogatott senki, irigyeltem a többieket, és haragudtam rájuk. Ezek sem konkrét emlékek, inkább érzésmaradványok, ködön át.

Az iskola kezdése előtt újabb intézetbe helyeztek, ez már iskolai nevelőotthon volt, mivel fejlődésemben ekkor már elmaradást tapasztaltak, főként a lényeglátásos logikai műveletek teljesítése terén, de az emlékezet megtartása területén is találtak hiányosságokat. A legtöbb probléma azonban a magatartásommal volt. Makacs, hisztis, nehezen kezelhető, problémás gyereknek írnak le mindenhol. Így aztán korrekciós első osztályba kerültem.

Szüleim, rokonaim a továbbiakban sem látogattak, de többször írtak levelet, vagy telefonáltak, hogy jönnek hozzám. Sokszor vártam őket, elképzeltem milyenek lehetnek, de arra, apámat lássam, még  sokat kellett várnom, anyámat pedig soha nem ismerhettem meg. Az örökbe adás soha többé nem merült fel lehetőségként.

Az első szép emlékem ide köthető, elsős voltam, amikor a konyhás néni először kivitt magával, az ő otthonukba, és a későbbiekben is szinte minden hónapban egyszer nála tölthettem egy-egy napot, sőt még a szünetekből is volt olyan, hogy egy hétre is hazavitt. Ezt nagyon jó motivációnak találták, mert ha nem jól teljesítettem, nem mehettem el vele.

Kilenc évesen, apám egyszer meglátogatott, nem emlékszem rá, pedig kéne, csak a papírokból látom, később tizenkét évesen még egyszer eljött, de akkor már nem akartam vele beszélni, ott ült velem szemben egy magas, izmos, csinos férfi, és olyan idegennek éreztem, nem tudtam elképzelni, ez az apám, ő sem tudott mit kezdeni velem, nem sokára el is köszönt és egészen addig nem találkoztunk, míg egyszer szökésből nem hozzá mentem elbújni, meg ne találjanak, de akkor már majdnem felnőtt voltam.

Az általános iskolát bukás nélkül fejeztem be, de mindig rossz jegyeim voltak. Sokkal jobban szerettem olvasni, írogatni, rajzolni, mint tanulni, nem éreztem fontosnak, ha érdekes volt a tananyag, akkor jó volt sok mindent hozzá olvasni, de nem szerettem felelni, féltem tőle. A közösségi munkákból is mindig kihúztam magam, jobb volt háttérben maradni, az biztonságosnak tűnt. Próbáltam mindenben alkalmazkodni a társaimhoz, de ha tehettem félrevonultam, emlékszem, majd minden éjszaka úgy sírtam álomba magamat. Mindenkivel kijöttem, de egy barátom sem volt.

Erzsike néni már nem vitt ki magával, megnőttem.

Beszűkült érdeklődési köröm, mely a rajzot, az olvasását és az írogatást fedi le, valamint rossz tanulmányi eredményem miatt ipari szakmunkásképzőbe írattak be, Budapestre, így kerültem annak kollégiumába, mint állami intézeti növendék.

Eleinte próbáltam az iskolába is, és a műhelybe is bejárni, de utáltam az egészet. Nem tudom, hogy lehetett volna kialakítani magamban azt, hogy szeressem ezeket a fémmegmunkálásokat, mind elméleti, mind gyakorlati szinten, igaz, emlékezetem szerint nem is nagyon kerestem ennek lehetőségét. Így aztán egyre többször jártam az oktatás helyett csavarogni, tizennégy éves alig múltam, és a lógások árán kijárhattam a városba, felfedezhettem Budapestet, megismerkedtem fiúkkal, családban élő lányokkal, gyakran az éjszakákra is szökni kezdtem. Ezért aztán az első évet sem fejeztem be, eltanácsoltak az iskolából és a kollégiumból is.

Az újpesti nevelőotthon volt az utolsó intézet, ahol megfordultam, de az már egy más világ volt. Virágkötészetet tanultam, amit nagyon szerettem, és mellette az intézet virágboltjában dolgoztam, három év telt el így, de sem a tanulmányaimról, sem a szakmai gyakorlatomról nem kaptam semmi bizonyítványt, vagy igazolást így a nyolc általánoson kívül semmilyen végzettséget nem tudok papíron igazolni. A virágboltból némi fizetés járt ugyan, de az kevesebb volt, mint amiből valamit vásárolni is tudtam volna magamnak. Semmi mást nem szerettem volna, csak azt, hogy én is családban tudjak élni, mint egy pár barátnőm, és szeretetere vágytam.

Az intézet előtt délutánonként megjelentek a férfiak, ők már nem is fiúk voltak, autókkal, pénzzel, néha vettek ezt-azt, amiből azt éreztem, gondolnak rám, szeretnek, a többi lány is így érezte. Ha nem az intézethez, a virágbolthoz jöttek elénk, együtt mentünk sok helyre, ahová azelőtt soha. Eleinte ritkán, majd egyre többször megkértek, ezzel vagy azzal feküdjünk már le.

Utólag visszagondolva, nagyon is jól tudtuk, használnak minket, de úgy hittük, ez az ára a szeretetüknek, ragaszkodásuknak. Fizettük az árát, nem volt könnyű, de jött a szipu, ami elfelejtette a hányingert, így lépett be az alkohol, majd a könnyű drog is az életünkbe.

Tizennyolc évesen szabadultunk meg az állami gondozott címtől. Megkaptuk az iratainkat, az összegyűjtött és állam által biztosított pénzecskénket, aztán mehettünk.

Én az akkori barátomhoz költöztem, és sokáig nála is laktam, neki legalább lakása volt, igaz, a pénzt a megélhetésre és a kábítószereire én kerestem meg. Ő heroinfüggő volt, én csak könnyű drogokkal éltem, férfiak pedig mindig voltak, akik jól fizettek a szolgáltatásaimért. Évek teltek így el. Kisebb bűncselekmények miatt folyt ellenem per, mint lopás, prostitúció, de amikor már láttam, ezt nem úszhatom meg börtön nélkül, vállaltam, terhes leszek, más a megítélése. Az első gyerekem így született, és egy-két évig neveltem is, csak közben meghalt az élettársam, zárt anyaotthonok jöttek, de azt nem bírtam, végül feladtam. Én mentem a magam útján, a gyereket pedig legalább hetente látogattam az otthonban, ahová elvitték.

Kezdtem rákapni az ital és könnyű drog után a nehéz drogokra, így jött aztán a börtön, ahol kiderült, terhes vagyok, de elsőre nem engedték elvetetni, a fellebbezés után pedig már késő volt.

Amikor megszületett a második gyerek, felfüggesztették a szabadságvesztést, mert találtak egy befogadó családot nekem, ahol a kisebb gyermekemmel együtt élhettünk. A börtönből tisztán jöttem ki, és ezt sikerült is tartanom hónapokig. Tiszta voltam, friss, ápolt, új élet kezdődött, de hamar megtaláltak a régi ismerősök. Sokáig tartottam magam, de egyik délután, amikor vásárolni voltam, egyikőjükkel beültem egy helyre és inni kezdtünk.

A gyereket a befogadó családnál hagytam.

A heroinhoz egyenes út vitt, hiszen már előtte is éltem vele, de annyit nem tudtam dolgozni, hogy kettőnknek jusson, nekem és élettársamnak, akivel annak az anyjánál laktunk. Egy év alatt teljesen leépültem, már megfizetni sem úgy fizettek, ráadásul megint fenyegetett a börtön. Inkább jelentkeztünk elvonóra. Ha jól ment, heroinoztunk, ha nem volt pénz, akkor az elvonón kapott és egyéb úton megszerzett Metadonból 4-6, Rivotrilból pedig 2-3 szemmel próbáltuk formában tartani magunkat. A harmadik gyerekem születése után az intenzív osztályra helyezték, az elvonási tünetei miatt.

Én pedig leléptem a kórházból.

Sok szabálysértési ügyem volt azóta is, mivel kifizetni nem tudom a bírságot, összevonják és leülöm, teljesen leépültem, már nem tudok annyi pénzt keresni, hogy azért élettársul fogadjon valaki, az utcán élek. Pár éve elütött egy autó, hónapokig kórházban feküdtem, azt mondták, soha nem jönnek rendbe a lábaim, nyomorék leszek, de az utolsó műtét végül sikerült, azután hajléktalanszállóra kerültem. Nem akarok hazudni, mindig voltak, akik segíteni akartak, nagyon nehéz megfogalmazni, miért rossz a direkt segítség, védtelenné teszi a belső létem, talán ezért nem tudtam élni vele soha.

Most, hogy a régi anyagomat sikerült megszerezni és én is elolvashattam, döbbenten látom, volt két testvérem, biztosan élnek még valahol, de ez már jelentőségét veszítette, talán ha tíz éve, vagy tizenöt tudom, akkor más lett volna, mit kezdjek már vele?

Már megint az utcát választottam.

Sokszor gondoltam arra, ha majd nagyobbak lesznek a gyerekeim, hogy fogok a szemükbe nézni, szerettem volna, ha egyszer nekem mondják majd tiszta szívből, hogy anya, hogy egyszer majd megbocsájtanak. Én emlékezem rájuk, de ők meddig fognak emlékezni rám, egyáltalán emlékeznek még? Láthatom vajon őket még egyszer?

Most nagyon hidegek az éjszakák, de talán lehetne egyszer egy sokkal, de sokkal hidegebb éjszaka is, egy végletekig hideg éjszaka, csak egy, egyetlen egy.

........................

Ez az írás hivatalos dokumentumokon, levélrészleteken és beszélgetéseken alapul.

Sokan menekülnek zárt önmagukba, vagy messzire önmaguktól, sokan a társadalmon kívüli világba, de mikor fogjuk megérteni és elfogadni azokat, akik már oda is születtek, akiknek nem menekülés, hanem determinált ez a sors fogantatásuk pillanatától?