... arra ébredsz, valami fáj, valami megmozdult, valami ki fog szakadni belőled
És egyszerre arra ébredsz, valami fáj, valami megmozdult, valami ki fog szakadni belőled.
Hiszek a sors akaratában, tudom, nem tehetek ellene, és még ez sem igaz, tehetek ellene, de annak az ára nagyon magas, ráadásul addig pofoz, míg vissza nem térek a megírt forgatókönyvhöz.
Ahogy múlnak az évek, egyre közelebb kerülök ahhoz, előre megérezzem, mi is az út, hol megy, alig-alig térek le róla, de még most is akad, ami ellen berzenkedek, amit húzok-halasztok, pedig tudom, hiába, be fog következni. Néha olyan jó hinni, a sorsom én vagyok, még akkor is jó, ha ez a hit olyan rövid ideig tart.
Aztán akad olyan is, ami nem tetszik, de mégis azonnal elfogadom, csak eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha...
Most nincs hangulatom ilyet játszani, pedig nagyon nem kedvemre való, ami történéseket érzek, de legyen, túl kell esni rajta, ha tetszik, ha nem.
Utólag a legérthetetlenebb események logikája is precíz rendet mutat, pontosan levezethető, mi és miért úgy alakult, egyszerűen máshogy nem is alakulhatott volna.
Rossz napom volt tegnap, pocsék, elviselhetetlen aggódásokkal telített, feszült, fájdalmas, mégis sikerült a nap végére lecsillapodni, még hamarabb is mentem aludni, mint a megszokott, már éjfél előtt álomba merültem. Hajnali három után lehetett, egy erős ütésre ébredtem, valami megváltozott, valami váltott, valami megmozdult, és kétségem nem volt felőle, valami ki fog szakadni belőlem.
Nem tudom, jó vagy rossz, nem tudom kellemes lesz, vagy borzalmas, nem tudom, akarom-e majd, vagy csak beletörődöm, de már elkezdődött és én érzem. Nincs kedvem semmilyen történésekhez, legyen bár akár jó a vége, inkább nyugalmat szeretnék. A nyugalmamnak búcsút mondhatok. Az is lehet, csupán annyi, újra nagy sóhajjal megadom magam, de akkor sem tudom még minek?
Mit tehetnék? Várok és figyelek.
