kártyavárként omlik össze
Menni, vagy maradni?
Annyi minden volt egyszer rég, minden felülírható, a szép, a rossz, az öröm, a bánat, az érzelmek, azok elmúlása, a teljesült és nem teljesült álmok, vágyak, de van az életnek egy pontja, ahol minden megtörik, ami akkor is emészt, amikor már senki nem gondolja, egy pont, ami összeköt, ami nem írható felül, ami mindig kereszt marad, és az élet útja golgota, melynek sosincs vége, csak a halál, ami felold. A halált is csak a halál oldja.
Annyi minden van, amit itt lehet hagyni, de amit igazából elhagyna az ember, azt nem lehet, azt viszi magával, mert az lénye része, az nem letehető, felejthető, átírható, az önmaga.
És újra a kérdés, menni, vagy maradni?
Kicsit félek, kicsit bizonytalan vagyok, vagy nagyon is talán, nem tudom.
Nem tudom, mi a fontos és mi a lényegtelen, mennyire csak azok fontosak, akikért felelősséggel tartozom, egyáltalán, nem tudom, kikért vagyok felelős, nem tudom, mikor döntök jól, nem tudom, mikor vagyok én is fontos, nem tudom hol van az a vonal, ami a rációt elválasztja mindattól ami számít. Igazából azt sem tudom, mi számít egyáltalán.
Miért nincsenek válaszok, miért csak akkor vannak válaszok, amikor már olyan mindegy???
Az nem lehet, hogy csak menekülésről szóljon az élet.
Menni, vagy maradni?
Ennek az országnak nincs szüksége rám. Az ingyen munkámra van szüksége, és arra, fizessek, mindenért fizessék, elsősorban azért, hogy egyáltalán élhetek és itt élhetek, és ennek a kegynek nagy árat szab. Mindig, éveken évtizedeken keresztül csak bízni abban, most talán már engem is figyelembe vesznek, hogy talán már eljött az idő, az állampolgárok érdeke is fog számítani, aztán egyszer csak azt veszem észre, elfogyott a bizalom. Soha hitelt nem vettem fel, mégis évről évre nő az adósságállományom, soha kedvezménnyel nem éltem, soha nem optimalizáltam az adóm, soha nem kértem segítséget az államtól, de fizettem az adót azért, hogy dolgozhatok, azért, hogy fogyasztok, azért, hogy orvoshoz járhassak, de ahová nem járok, azért, hogy majd egyszer nyugdíjat kaphassak, de soha nem fogok kapni, azért, mert lakok, mert házam van, mert autóm van. Én mindenért csak fizetek, és mit kapok?
Egészségügyet, négy-öt éves várólistákat rutinbeavatkozásokra, koszos, elavult, lepusztult rendelőket, órás várakozásokkal, unott, megvető személyzettel, kioktató hangnemet csak gyógyítást nem, de még ezért is nekem kell zsebbe tenni a pénzt, rettegve, eleget adtam-e, és még én köszönöm meg, és ha szerencsém van, nem jövök el még betegebben, mint ahogy oda mentem, hát ebből nem kérek, de fizetnem azért kell.
Rendvédelmet, ahol egy betörést lepitiznek, majd hat év múlva közlik, sikertelenül nyomoztak eddig, a tettest nem sikerült azonosítani, ahol a félholtra vert ember helyett akarok feljelentést tenni, hiszen a kórházban fekszik eszméletlenül, és elhajtanak, ha akkora a sérülés, a kórház majd úgy is értesíti őket, de esély sincs elkapni a bandát, meg minek is, a félholton nem segít, mert rendőr csak ott van, ahol pénzt lehet behajtani, így engem egy év alatt háromszor büntetnek meg, mert a biztonsági övem nem volt bekapcsolva, mert lakott területen kívül fényes nappal nem használtam a fényszórót, ugyan már, történhet bármi, csak engem zargatnak azután, eredményt el nem érnek, dehogy teszek feljelentést, már senki nem tesz feljelentést. De fizetni, azt kell érte.
Bíróságot, ahol illetéket kell külön fizessek, de a perek addig húzódnak, míg okafogyottá nem válnak, ahol nekem kell bizonyítanom ártatlanságomat, kivéve ha bűnözök, mert akkor aztán máris jogom lesz mindenre. De fizetni, azt kell érte.
Mit soroljak még? Az állam tulajdonában lévő közterületet annak a tulajdonosnak kell karban tartani, akinek az ingatlanával határos, nem a tulajdonos államnak, hogy lehet ilyen törvény?
Hol van nálunk fogyasztóvédelem, áldozatvédelem, gyerekvédelem, egyáltalán, bármilyen védelem, pedig ezért elvileg mind fizetek.
Mindenért fizetek, mindenért kell fizetnem, és mit kapok cserébe?
A fejem fölé egy mindig változó hatalmat, akiknek én egy senki vagyok, akit megtűrnek, amíg fizet és csendben van. Elvárás, hogy halkan agonizáljak és patkoljak el, de elkaparásomért is fizetni kell. Ennyi a jogom is egyben.
Aztán amikor bizonyságot nyer, hogy végképp semmi értelme az egésznek, akkor kitisztul minden, és végre felszabadulok a manipulált hit és remény alól, elveszítve azokat végre lazán tudok jókedvű és vidám lenni. A kártyavár számomra összedőlt.
Menni, vagy maradni?
Mert van, ahol várnak, ahol a szuperbruttó és nettó között alig több, mint tíz százalék a különbség, és mégis elég az állam működésére, ahol a szigorúan nyolc órás munkám béréből lazán kifizetem a ház bérlését a költségeivel együtt, ahol a közüzem fele annyiba sem kerül, mint nálunk, ahol csak azért kérnek tőlem ellentételezést, amiért cserébe adnak is arányosan, ahol védik a jogaimat, eleve, ahol a jog nem csak betűk halmaza és kiváltsága némelyeknek. Ahol állampolgárság nélkül is polgár lehetek.
Menni, vagy maradni?
Mégis miért olyan nehéz a döntés?
