......

Csak szomorú voltam, tán okom sem volt rá. Néha magunk sem tudjuk honnan jön a hangulat.

Nézett rám, bágyadtan elmosolyodtam, csak a szemem nem. Gondoltam, megnyugtattam, nincs baj, hisz bajt magam sem hittem. Nem szólt, közelembe jött, kerülgetett, szótlan mozdulatai szinte érintettek, antennáit rám borította, letapogatta a lelkem, éreztem.

Tovább tettem dolgom, kikerült sugaramból, tudattalanul tevékenykedtem, valahol messze kalandozva.

Lassan közelített újra, megfogta kezem, a kanapéhoz vezetett, leültetett, állt előttem némán, két karját nyakam köré fonta, majd beletúrt a hajamba, és magához ölelt.

Átkaroltam, éreztem, ahogy dobban a szíve ütemesen, becsuktam a szemem és magamba szívtam mélyen illatát, ujjaimon a bőr egy nagy érzékelésre váltott, a pórusaimon keresztül áramlott belém lénye, olyan ringatón, mint ahogy levegővétele hullámmá változtatta mellkasát, végig simítottam tarkóját, hátát, karját, megállapodva kézfején, finoman kifordítva, lágyan leheltem bele tenyerébe, olyan jó, hogy vagy nekem, annyira szeretlek.

Egymásra néztünk, csillogott a szemünk, halk, kedves, vékony kis hangján súgta felém, én is nagyon szeretlek anyukám.