mivé válik a közösség, avagy megmondalak az óvónéninek

(Ajánlhatnám ezt a történetet J-nak is, értő olvasásra, de úgy hiszem, teljesen felesleges)

Amikor kezdtük a középiskolát, egyikünk sem ismerte a másikat, kellett pár hét, hogy legalább az alapokkal tisztában legyünk, hogy az ismerkedések után az első lazább, azonos értékelvűség melletti csoportosulások létre jöjjenek.

Harminchárman kezdtünk, és mi lányok elég könnyedén kialakítottuk a magunk háromszor hetes létszámú összetartását, a tíz fiú között azonban ez sokkal nehezebben ment. Nem csak az irányítószerepekért ment a küzdelem, hanem annak a bizonyos összetartó közösnek a megtalálásáért is. Ketten voltak, akik tartósan kimaradtak a közösségük alakításából.

L. volt az egyik, aki a magányos szerephez ragaszkodott is aztán négy éven keresztül, de ez rövid időn belül elfogadásra talált. Ő vidéki gyerek volt, soha nem ment a büfébe, nem is a közértben vásárolt reggelenként, hanem otthonról hozta a megdöbbentően vastag szelet kenyerekkel a jókora szalonnát, hagymát, és minden szünetben bicskájával falatokat vágva tömte magába. Eleinte ez irritálóan hatott az egész osztályra, de ő ebből cseppet sem engedett, viszont soha senkit nem bántott meg, így békén hagyta mindenki, bár nehezen viseltük szagos táplálkozását, megszoktuk, mi lányok hamarabb, a fiúk később, de elfogadtuk olyannak, amilyen, szokásaival együtt.

Á. már más kategória volt, ő a szellemi vezér szerepére tört, mindenkit alacsonyabb rendűnek tartva, vékony, szőke belvárosi srácként ő cikizte legtöbbet a szalonnázó-hagymázó L.-t, még akkor is, amikor már a közösség kibékült ezzel a furcsaságával, gúny alá vette a közösséghez gyorsan idomuló M.-t is, aki a tájszólásával bosszantotta, de gyakorlatilag mindenkiben talált valami olyat, amiben saját előnyeit tudta hangsúlyozni. És voltak is előnyei, első sorban a családi indíttatása neki volt a legjobb, apja a legnépszerűbb, mindenkihez szóló, nívós magazin főszerkesztője volt, anyagilag a leggazdagabb háttérrel rendelkezett, hivalkodó, a többiek számára megszerezhetetlen, utolsó divat szerinti nyugati ruházata feltűnő, zsebpénze elképesztő nagyságrendű volt, szókincsében az idegen szavak domináltak, mindez a hetvenes évek közepén. Ezek mind lényegtelenné válhattak volna, de ő ezekkel akart kitűnni, sőt irányító dominanciához jutni, mégpedig öntelt, másokat lenéző, megvető stílussal vegyítve, annak ellenére, tapasztalta az irdatlan ellenállást. A fiúk közt a kohéziót hamar biztosította, hiszen majd mindenki ellene fordult megalázottságában, így ebben merült ki az összetartás, nem volt pszichés lehetőség értelmesebb érdeket találni. Á. még akkor sem változtatott, amikor már bevett szokássá vált, hogy reggelente, vagy az első szünetben menetrendszerűen jött az Á. verés. Aktívan öt fiú verte, a többiek drukkoltak a verőknek, de még L. sem próbálta védeni, csak mi páran, lányok, ám mi sem sokáig, ugyanis Á. köztünk, védői közt is eljátszotta a felsőséges stílust, és egymás ellen agitált minket, sunyin áskálódva, hogy ezzel saját "kiskirályságát" megalapozhassa.

Osztályfőnökünk eleinte az intenzív verők szüleit hívatta be, osztotta az intőket, fegyelmit helyezett kilátásba, az elfogadás, befogadás fontosságáról tartott órákat, az erőszak tűrhetetlenségéről beszélt, de tehetetlen volt, csak annyit ért el, minél jobban védte Á.-t, annak annál nagyobb arca lett. A második félévben aztán az ofő szeme is nyílt, főként, miután a tarthatatlan helyzet miatt Á. anyja is bejárt intézkedést sürgetve, az apja pedig telefonon intézkedést követelve a fiúk védelmében, a többiek azonnali kirúgásával. Mi is megismertük így a szülőket, akik annyiban különböztek gyereküktől, hogy a társadalomban elfoglalt kiemelt szerepük tudatában, annak vélelmezett mindenhatóságára alapozva, kioktató, gúnyos, fölényes és lekezelő, mindenkit becsmérlő stílusuk hatalmi arroganciával is társult. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha az arroganciát burkolttá teszik, és álságos, tettetett, megjátszott nyájassággal párosul öntelt, cinikus pökhendiségük, nagyképűségük, de gyanítom, a végkifejleten nem változtatott volna.

A verések folytatódtak, sőt, a szülők agresszív modora, követelései miatt még erőteljesebbé váltak. Néha elhangzott ugyan egy erőtlen, ne bántsátok már a hülyét, de az is inkább megszokásból, őszinteség nélkül.

Mit tehetett volna a tanári kar akkor, amikor már legalább az osztály fele a verőknek szurkolt látványosan, a némák pedig mereven elzárkóztak attól, Á.-val - aki nem hogy kissé szerényebbre vette volna, hanem csúcsra járatta saját hitt mindenki fölöttiségét -, egyáltalán szóba álljanak, akár iskolán kívül is. Ki kellett volna rúgniuk nyolc-tíz jó tanuló, kimagasló közösségi munkát végző, értelmes gyereket? Nem ezt tették. Á. egyre több elégtelen osztályzatot kapott, év vége felé már legalább négy tárgyból állt bukás szélén, és ekkor az iskola igazgatója kompromisszumot kötött a szülőkkel, a fiú minden tárgyból legalább hármast kap, ha átviszik másik iskolába.

A másodikat már Á. nélkül kezdtük, de az első év nyomorúsága keményen nyomot hagyott mindenkiben, az egy éves kohézió, ami Á. semlegesítésére irányult, így a közösség alaptételévé vált, megszűnt és újat felállítani már nem nagyon sikerült, ezért három közösségi összetartó csoport, és egy gyenge globális osztályközösség zárta a középiskolai éveket.

Sokat gondolkodtam azon a következő években, mi lett volna, ha két-három Á. is jár az osztályunkba, lealázni tudva így harminc másik diákot, vagy ha nincsenek olyanok, akik a szép szóból nem értés után a legdrasztikusabb eszközhöz folyamodnak, önmaguk veszélybe sodrásával is, esetleg, ha már a kezdet kezdetén kompromisszumot kötnek a tanárok a szülőkkel a közösség érdekében?

Ma is vannak általános kérdéseim. Meddig mehet el egy közösség a védekezésben? Mikor tekinthető jogosnak az agresszió? Létezik-e olyan, valaki/k/re csak a drasztikus „pofon” hat, vagy még az sem?? És ha még az sem? Felnyílik-e valaha annak/azoknak a szeme, akit egy közösségi többség elutasít, hogy talán nem is a közösségben van a hiba? Lehet, hogy egy személy rekeszt ki közösséget? Kisebbség a többséget? Mi van, ha egy személy a bomlasztó, de tisztességes-emberi módon nem akadályozható meg ebben a bomlasztásban? Mi az aljasabb, a mások lealázása, vagy a verés? A sunyi, vagy a nyílt agresszió?

Kérdések-kérdések-kérdések.