Tanulás, szorgalom, becsület
Tanulás, szorgalom, becsület
Tanulás, szorgalom, becsület, ezt a három fogalmat emelte ki az iskola igazgatója, mint az új nemzeti koncepció legfontosabb elvi elemeit, amit ő is a legszükségesebbnek lát az értékek közé visszaemelni.
Én egyetértek az iskola igazgatójával.
Az elmúlt évek során a tanulás helyett a diploma megszerzése, legyen az bármilyen diploma, lett a fő cél, olyan diplomáé, amivel a legjobban fizető és legkevesebb munkát igénylő állásokat lehet elcsípni. Magát az ismeretek állandó gyarapítását, a valóban hasznosítható és a nemzet részére hasznos tudás megszerzését nem ösztönözte semmi. Ezért aztán a szorgalom is elhalt, nem csak tanulásban, minden téren. Az iskolák nappali melegedővé váltak, a tanárok a tisztelet elvesztését, mi több, a pökhendi tiszteletlenséget voltak kénytelenek megélni nap, mint nap, és akkor még nem beszéltem a tanárok sértegetéséről, verbális és fizikai erőszakról, mely megnyilvánult velük szemben. Nem véletlenül írok tanárt, mert vannak pedagógusok és vannak tanárok, tanítók, nevelők. A fogalmak részemre mást jelölnek. A pedagógusnak van egy diplomája és munkája, a tanárnak, tanítónak, nevelőnek pedig hivatása.
Miért ne halt volna el a szorgalom, amikor megszűnt értéknek lenni a becsület? Ott, ahol jó iskolát, ahol jó munkahelyet, ahol megbecsülést a pénz nagyságrendisége hozott, pénzt pedig szinte csak tisztességtelen módszerrel lehetett szerezni, nem pedig tudással és szorgalommal, nos, ott már nyomokban sem érték a becsület.
A minap betekintettem néhány kérvénybe, amik a rendszeres nevelési támogatásra szóltak. Túl azon, hogy az ügyintéző az évek óta jellemző évről-évre szaporodó kérelmek számáról beszél, amelyeknél egyre több a tanult, eddigi élete során szorgalommal ténykedő, becsületes szülő. Megszűnt jövedelmek, kényszerű filléres munkák, elszaladó rezsiköltségek, döbbenetes arányú törlesztőrészletek teszik lehetetlenné a gyerekeit tisztességgel felnevelni akarók előtt a lehetőséget.
Magam kisiskolás gyakorló szülőjeként tudom, milyen terhet jelent, ha valóban elő akarjuk teremteni azt, ami szükséges.
Ahol a lakhatás feltételeinek kifizetése után már csak 20-30-50 ezer forint marad a család megélhetésre, ott nem tudja, bármennyire is akarja a szülő az iskolakezdés költségeit kigazdálkodni. A tankönyvek, a füzetek, az iskolaszerek, az iskolai étkezés, az iskolába való eljutás együttesen sok-sok tízezer forintba kerülnek.
Miközben az általános tankötelezettség érvényes és elméletben ingyenes, már egy átlagos jövedelemmel rendelkező családnak is megfizethetetlen. Félreértés ne essék, ez a gond nem mai keletű, csak szakadatlanul és egyre jobban jelen lévő probléma, melyeket segélyekkel, gyermekvédelmi támogatásokkal nem célszerű, nem szabad és nem is emberi kezelni. Egyetlen felelős szülő sincs, aki ne szégyenkezne, hogy segítséget kell kérjen a valaha felelősen és tudatosan vállalt gyermekei iskoláztatásához.
Hallgattam este egy műsort, ahol arról nyilatkozott egy pedagógus, nettó jövedelme alig éri el a százhúszezret. Miközben azt mondom, ez valóban tisztességtelenül kevés, gondolkodóba esem. Hány olyan ember van, aki tanult, szorgalmas, becsületes, jövedelme pedig éppen csak felette van a minimálbérnek, hány olyan ember van, aki diplomásként is nem csak hajlandó, de nagyon akar köztisztasági feladatokat - utcaseprő - ellátni, mert akkor legalább jövedelme lesz, mennyien vannak önhibájukon kívül jövedelem nélkül? Mihez képest kevés az a százhúszezer? Sok állandóan ügyelő orvos százezréhez? A multik alkalmazottjainak a nyolcvanezréhez? Mert a banki és mutyivilág sok százezer – több millióját nem kéne alapul venni, annál inkább vizsgálat tárgyává tenni.
Elgondolkodom azon is, hogy a pedagógus az, akinek legjobban kéne ezek szerint tudni, milyen szívszorongató helyzetbe kerül az a szülő, aki a kívánságlistán szereplő dolgokat nem képes megfizetni.
Emlékszem az én időmre, vagy arra, amikor a családunk tanárai gyakorolták szakmájukat, volt két-három tankönyv, pár füzet, egy tolltartó és némi rajz, technika az általános iskolások alsósainak. Mégis megtanultunk írni, olvasni, számolni, hasznos és hasznosítható tudásra szert tenni. Vagy írjam azt, mi még megtanultunk? A tanároknak nem voltak extrém kívánságai, csak tudásuk, hivatásuk és becsületük. A dolog működött. Ma csak az írás-olvasás elsajátításához is legalább négy-öt könyv és öt-hat munkafüzet az igény. Mégsem tanulnak meg írni-olvasni-értelmezni a gyerekeink, piszkosul drágán nevelünk funkcionális analfabétákat.
Lehet, sokkal jobban együtt tudnának érezni a szülők a tanárokkal, ha valahol visszatérnének tömegével erre a normalitásra és nem dőlnének be a fogyasztói társadalom ostobaságainak, valamint, ha ők is megtanulnának együtt érezni a szülőkkel. Nem utolsó sorban a tanárok megbecsülésének, az egy hajóban evezünk, mentalitás kialakulásának is hasznára válnék.
Végül pedig, valahol be kéne határolni egy, minden alapoktatási intézmény számára kötelezően betartandó normát. Nem csak anyagi szükségletek, de a tanítandó tananyagban is. Akkor végre eltűnnének a szakadékok és átjárhatóvá válnának az iskolák. Mert ma nagyon is jellemző, mond meg, melyik iskolába jársz, megmondom ki leszel.
