Pokol vagy mennyország? Valériának.

Sokszor feldolgozott, hétköznapi történet, de más, ha több, mint két évtized titkainak vagyunk tanúi.

...

Az a jó, hogy te csak kérdezel és meghallgatsz, ha nem is kérdezel, kérdez a szemed, nem mondasz véleményt, nem adsz tanácsokat, nem okoskodsz itt nekem, hogy ne igyak, ne dohányozzak, nem emlegeted az infarktust, tudod nagyon jól, valaminek úgy is véget kell majd vessen.

Meglátod, húsz vagy harminc év múlva már nem leszel erre képes, elmúltam hatvan, és egyre hajlamosabb leszek, beleszóljak más életébe. Hülyeséget beszélek ám, nekem is néha nagyon jól esik, hogy törődnek velem, de te, te más vagy, te a szemeddel törődsz velem. Nem is emlékszem, milyen volt, amikor én voltam huszonéves, már a fiam is elmúlt harminc.

Szeretem-e, nem tudom, ritkán látom, havonta, ha levelet váltunk, a telefon se gyakoribb, hosszú évek óta így van ez már. Szeretem-e, van értelme ennek a szónak, neked még igen, nekem már nem. Mindig látom magam előtt, ha lehunyom a szemem, minden éjjel velem van, együtt alszunk el, együtt ébredünk, nem szeretem ott hagyni az ágyban, de elég annyi belőle, inkább kelek, dolgozni kell, nem akarok nyugdíjba menni, egész nap egyedül, mit is kezdenék. Még többet innék, még többet dohányoznék, meg őt is megunnám, azt hiszem. Áprilisban, amikor náluk voltam, marasztalt, úgy kért, meg is ágyazott a kisszobában, aztán este mégis eljöttem, reggelig vártam a vonatra, de nem tudtam már elviselni, hogy látom, olyan jó volt a közelében, olyan jó volt, hogy szenvedtem, el kellett jönnöm. Talán, majd ősszel megint megyek, nem tudom még, hiányzik, írok inkább neki egy levelet.

...

Persze, hogy tudtam, ebből baj lesz, látod, már megint szívom ezt a cigarettát, az orvos látná, fennakadnának a szemei, én meg jót nevetnék rajta. Ugyan, ne vedd komolyan, egy infarktus nem a világ vége.

Ő is annyira aggódott, még sírt is, amikor felhívtam Füredről, azonnal jönni akart, de azt hazudtam, másnap megyek haza, pedig még volt két hetem. A férje is beteg, nem lett volna jó, ha egyedül hagyja, jobb ez így.

Inkább az a baj, nem dolgozhatok tovább, itt vagyok hatvanöt évesen és nyugdíjas leszek, nekem ez csapás, bár azt mondta Nándi, nyugdíjasként, hat órában maradhatok, csak gyógyuljak meg.

Ő is ír ám most, majdnem minden héten kapok egy levelet, milyen hülyeség, de érzem a papírokon az illatát, várj csak itt van, illatold meg, na, bele nem olvashatsz. Rendbe jövök, lemegyek hozzájuk, csak egy hétvégére, ha kibírok olyan sokat. Mindig ezt kérdezed, szeretem-e, már annyiszor mondtam, ennek nincs értelme, kedves, aranyos, és néha olyan bájos tud lenni, bár amióta elmúlt ötven, érezni ám, néha olyan hirtelen lesz, érted, ugye, mire gondolok, sok neki, az unokák, a beteg férje, na, nem untatlak itt, de hiányzik, egyre jobban hiányzik. Most, hogy már nem is iszok, most még jobban érzem a hiányát, de majd elmúlik.

Gyere, sétáljunk egyet.

...

Nem tudom, miért akartál bejönni a kórházba, üzentem mindenkinek, senki ne látogasson, mit akarnak már egy hetven éves vénembertől! Most, hogy hazajöttem, sokkal jobb, adj egy cigarettát, kérlek, ott van valahol a nagy kupac között, vagy nem is, ja tudom, kint hagytam a verandán, na, várj, töltök egy kis bort is, egészségedre. Nem érdekel, a harmadikat is megúsztam, már nem érdekel, elég volt, nézd, már a dioptriám is ötös, a pénzügyről meg átettek, csak nyomtatok, fénymásolok, ide jut az ember, meg ne öregedj!

Mondasz hülyeségeket, harminchat évesen, a legszebb női kor, élvezd az életet, mondom neked, mert aztán késő lesz.

Ő is már egy-két év és hatvan, látnád, hogy megfáradt, olyan szomorúan csillognak a szemei, itt volt a múltkor, a férje Pesten van kórházban, rákos, szegény, nem sok van már hátra, jó ember volt, úgy vigyázott rá, én úgy sosem tudtam volna. Nem is tudom, mi lesz vele, ha meghal az ember, fél tőle, látom rajta, de nem akar róla beszélni. Nagyot sétáltunk, kint a parkban, annyit beszélgettünk, néztem, hogy nehogy elfelejtsem.

Annyi mindent elfelejtek mostanában, mondtam már? Hol a bor, igyuk meg még ezt a keveset, ne hagyjunk belőle.

Megsimogattam az arcát, amikor már majdnem sírt, ő pedig megfogta a kezem, hosszú perc volt ám, úgy ültünk a padon, mint két rozzant öreg, de ő még fiatal, nem kéne így megtörjön, nem tudom, hogy segíthetnék rajta. Ne, megint kezded, dehogy szerelem, voltam én szerelmes, fiatalon, nem is egyszer, a feleségem, látod, az szerelem volt, tizenhárom szép év, aztán csak elvált tőlem, a franc essen belé, azt hittem elveszek nélküle, mégis megmaradtam. Hetven elmúltam, szerelem, mondasz itt nekem hülyeségeket. De egyszer, egyszer úgy átölelném, úgy tartanám a karjaimban, nehogy bántsa valaki, olyan egyedül van, olyan védtelen.

Na, van ott egy másik palackkal is, meg a cigarettát is légy szíves.

...

Hogy mondod, nem, nem, nincs semmi baj, fájnak az izületeim, de járok úszni, meg a gyógyba, az jót tesz.

Mostanában hozzá is gyakrabban megyek, van úgy, még három hónap se telik el, nem is hozzá, hanem Hévízre, de Keszthely az olyan közel van, átbuszozok olyankor. Most, hogy már ő is pár éve nem dolgozik, jobban van ideje.

Mit mondtál, még egyszer, légy szíves, nem, nem szívok olyan sokat, egy kisebb rohamom volt fél éve, azóta maradok az egy doboznál, meg a bor, abból, azért fogy, egy palackkal biztosan, kijárok ide, a borozóba is, egyik boruk egész finom, meg délelőttönként, ott vannak az öregek. Egész jól összebarátkoztam egyik másikkal.

Nem hallottam, bocsáss meg, á, ő nem volt itt nálam, nem jön már Pestre, amióta özvegy, csak az unokákig megy, Veszprémbe, de megbeszéltük, két hetes születésnapomra feljön, majd elmegyünk valami jó kis étterembe, nézzél nekem valami jót az interneten, micsoda, hangosabban, kérlek, igen, azon a környéken jó lesz, de valami romantikus hely legyen ám! Képzeld, nem akarja már festeni a haját, de még csak hatvanöt, istenem, olyan fiatal, és olyan vidám már megint, hogy nézne ki ősz hajjal, igazam van, ugye?

Nyáron lementünk a tóra, amikor ott jártam, még mindig olyan csinos fürdőruhában is, a keze, olyan finom lett a keze, ahogy néha végigcirógatom az ujjammal, és ő beleremeg, hát, mint két ostoba kamasz, nevetünk ám magunkon.Pedig ő nem is sejti, hány éve is már? Lehet, egyszer még meg is csókolnám, ne mosolyogj, és ne kérdezz! De nagy huncut vagy te.

...

Jó, hogy ráérsz és elviszel, jól nézek ki, biztos, nagyon látszik ez a készülék a fülemben, nem, akkor jó, ez az illat nem túl erős? Ezt még tőled kaptam, a nyolcvanegyes születésnapomra. Miért menne tönkre, még három éve sincs, kitart ez már, amíg élek.

Remélem nem lesz semmi baj, nem tudom, hogy esett el, de hetven felett egy combnyaktörés már nagyon veszélyes, már több, mint egy éve nem láttam, fogok tetszeni neki, azt mondod, akkor jó. Vettem a kedvenc bonbonját, meg majd virágot is vegyünk, megállunk valahol, nem baj? Na, mit is kell még, a magazinok, ilyen nőiek, remélem olvasgatja majd, meg írtam ám neki, sok oldal, csak olyan összevisszaság lett a végére, valamit akartam még, visszamegyek, talán eszembe jut.

Nézz oda, ez a fogsor is, már hiába ragasztgatom, nem marad veszteg az ínyemen, indulhatunk. Kicsit elszunyókálok, nem zavar? Megérkeztünk, ennyit aludtam, nem unatkoztál, vén trotty lettem, na, valamit akartam, a virág, igen. És fel sem ébredtem, hogy megálltál? Nézd, tényleg a viola a kedvence, honnan tudtad, én mondtam, mikor? Ott a lift, felmegyek egyedül, várj meg, ott a büfé, nem maradok sokáig, talán egy fél órát.

Nem is most történt, azt mondja, nem akarta, hogy nyugtalan legyek, már tud közlekedni járókerettel, de kezdi, hogy csak bottal, jövő héten hazaengedik. Mit fog csinálni egyedül otthon? Olyan pici lett, nagyon sovány, mi lesz, ha elesik újra, olyan kicsi, törékeny, olyan ősz, olyan...van, egy zsebkendőd, olyan angyalian mosolyog, féltem, nagyon féltem, azt akartam...szerettem volna, egyszer, csak egyszer ebben az életben, hogy elmondjam, hogy tudja, de nem akartam, nem mertem, már megcsókolni se fogom soha, ez a hülye fogsor...ne haragudj, ne is törődj velem, most már hogy mondhatnám el, mit is mondhatnék, mit, mond meg, mit?

...

Jó, nagyon jó, hogy bejöttél. Nem baj, ugye? Kértem, téged hívjanak fel, ki mást? Senkim nincs, csak azért kértem, mert már nagyon nehéz. Azt mondja az orvosom, te beszéltél vele? Ne sírj, kérlek, ne. Nem megy, nagyon nehéz. Fáradt vagyok, és. Csak majd a fiamat. Tudod, a végén. Ha közvetlen járattal jön, egy nap. Ne hamarabb. Akkor, majd értesítsd őt is. El fog jönni, tudom. Ne, amíg tart, ne. Ne sírj. Már jó. Hidd el. Itt a szekrényfiókban a telefonszáma. Csak a végén. Menj. A fiamét tudod. Menj.

Mond meg. Majd mond meg. Ne, inkább ne. Fájna neki. Nem kell. Nem kell tudja. Ha eddig nem mondtam. Jobb már, ha soha. Ne is sejtse.

...

...

( Milyen kevesen voltak, azt sem tudom, kik. A fiam, hogy megöregedett.

Látod, mind elmentek, te ott maradtál, látlak huncut, a szürke márványtábla mögött, megvárod őt észrevétlen. Köszönöm, hogy vigyázol rá, köszönöm, hogy nem zavarod.

Látod, mind elmentek, csak ő áll itt. Milyen szép, milyen csöpp, apró kis porcelán feketében, és áll egyenesen, most körülnézett, igen, mindenki más elment, senki nem látja.

Miért nem indul már, hiszen szemerkél a tavaszi eső, megfázik, beteg lesz, mond meg neki, induljon, segíts neki, jaj.

Ne! Nézd, letérdel, sár van, sáros lesz, vizes, miért?

Miért kulcsolja össze a kezét, miért borul a földre, a hantra, és már sáros az arca, ne engedd, vidd el, kérlek. Forrók a könnyei, fáj, hogy így zokog.

Forrók a könnyei, forró a szája, érzem, először érzem.

Vidd el, kérlek, ne engedd, miért vársz, vigyázz rá, ne engedd, emeld fel, vidd el. Miért hagyod sírni?

Miért..., miért...   miért )