és a kilátástalanság depressziója...

Ülnek távol egymástól, így élték le életüket is, nem változott semmi.

Nézem őket, nincs bennem öröm, vagy szomorúság, csupán érdeklődés, válaszokat várok fel nem tett kérdésekre.

A lényeges dolgok tapintatból soha nem lettek kibeszélve, csak elfogadtuk őket, már nem is lesznek, túl késő.

Nem hall jól Apa, mondja, próbáljak meg hangosabban beszélni, vagy tagoltan, artikulálva, hogy segítsem a szájról olvasását. Fáradt, megtört, bár nyolcvankét éves, teljesen friss, nem csak szellemileg, fizikai valójában is. Most őt hallgatom.

>  Napok, hetek telnek el, egy szó nélkül, csak leteszem elé az ételt, majd elviszem elmosogatni az üres tányért, szólok neki, ha mosakodni kell, vagy fésülködni, a gyógyszerekkel letompított agy nem érzékeli a létfenntartás szükségleteit, mégis az az egy maradt, amit nem felejt el, pontban időben bevenni a gyógyszereket. Kértem, segítsen, hozza ide nekem a lapátot, amikor takarítottam, azt mondta, jó, viszem, én pedig csak vártam, hozod már, kérdeztem, inkább holnap, válaszolta, de gondolat nem volt a fejében, csak valami régről megmaradt öntudatlan szavak egymásutánja. Nézz rá, a körme, az ujjai sárgák a nikotintól, semmi mást nem csinál, csak alszik pár órát, aztán kijön, és szívja a cigiket egymás után, nem olvas, nem néz tévét, nem hallgat rádiót, nem beszél, csak ül, és figyeli a semmit, a tizedik szál után visszafekszik és újra alszik, majd kezdődik előröl. Még veszekedni sem tudunk már, már semmi nincs. Lehet, hogy a csendtől, a némaságtól süketülök?

Kilenc évvel és öt hónappal van köztük, ma már azt mondjuk, hetvenkettő felett is, de hisz még fiatal ehhez Anya. A családja nőtagjai hosszú, nagyon hosszú életűek voltak, de utolsó percig aktívak, tudatosak. Jobb lenne, ha valami más betegsége lenne, amitől szenvedne? Honnan tudhatnám, nem szenved-e? Mennyi értelmet hagynak meg a pirulák? Szinte válaszként felcsillan a szeme, kihív az erkélyre cigizni, a zsebéből borítékokat húz elő, nézzem meg, melyikre van az én nevem írva, tett bele egy kis pénzt, mert volt születésnap, névnap, és ő nem köszöntött senkit, csak meg ne lássa az öreg, mert haragudna érte, mondja, de már megint visszazuhan oda, ahová nincs bejárása senkinek. Még kimegy az utcára, minden héten egyszer lesétál a buszhoz, elmegy két megállót a térre, a trafikhoz, ott megveszi a cigaretta adagját, rutin út, beleégette az idő. Az orvoshoz már nem jár egyedül, nem is beszélget vele, az felírja a narkotikumokat, ennyi az egész.

> Két éve még eredetiben tanulta meg az Anyegint, rejtvényt fejtett, kiment gazolni, hergelte magát a hülye politikusokon, telefonálgatott, filmeket nézett, és most, ez lett, de nem panaszkodom, úgy sincs mit csináljak, hát figyelek rá, elé teszem az ételt, elmosogatok, szólok neki, mit csináljon, belefér az időmbe, nem tudhatjuk meddig még. Vajon melyikünk megy el hamarabb? De nem is akarok ezen gondolkodni. Beszéljünk másról.

Már a múlté az érdeklődése a társadalmi dolgok iránt, de van véleménye, csak a gyűlölet tart össze itt mindent, állítja Apa.

> A ti korosztályotok csinálta, nézd meg, csak azt figyeli mindenki, miben különbözik a másik, mert azért már lehet utálni, elfelejtettek beszélgetni az emberek, mert félnek beszélni, semmitmondással lett tele minden, mert csak ott és akkor van béke. Pedig csak javítani, alakítani kellett volna a társadalmat, és nézd meg, mit csináltatok vele? Ezt akartátok?

…....

Este hazafelé majdnem belemegyek egy másik autóba, rossz sávba sorolok és így nagy kerülőt kell tegyek, lefullad az autó, még szerencse, ma nem én mesélek a gyereknek. Csak egy szó duruzsol bennem, beszélgetni, és belátom, már alig van kivel. Végre nyugi van, csend, éjszaka, leülök a gép elé, írni kell. Írni? Beszélgetni kéne, hát erőt veszek magamon és mailben megkérdezem fontosabb ismerőseimet, találkozhatnánk-e, jó lenne beszélgetni, többen jelzik, lehet róla szó, vagy örömmel. Elmosolyodok, és akár meg is nyugodhatnék, talán nem elveszett a világ, ha maradt még értelmes kommunikáció, bármilyen kevés is. Sírni ráérek majd az ágyban is.

Mert olyan félelmetes lehet rosszul hallani, gondolom, miközben arcomon elfárad a mosoly.