Átpofozott régi mese

Látta, mennyi bánat, szomorúság, kegyetlenség dúl a világban, így már zsenge korában a remete életet választotta, addig fog menni, járni egyedül az utat, míg meg nem találja az örök boldogságot.

Ment télen-nyáron, magányosan, hegyeken, völgyeken át, az évek múltak, nem nyomtalan, mikor egy falun átgyalogolva mulatozó ifjak csapatába vetődött. Megkérdezték tőle, hová tart, az örök boldogságot keresem, válaszolta nekik.

- Kár azért tovább menni, itt vagyok én, mondta büszkén az egyik ifjú legény, a legnagyobb boldogság az enyém, szerencsém is volt, de küzdöttem is érte, s nézd, van szép otthonom, nagy gazdaságom, barátaim, kik velem tartanak jóban-rosszban, szerető, kedves feleségem, kell-e több a boldogsághoz?

A remete feszülten elmosolyodott, és folytatta az útját tovább.

Újabb évek teltek, öregen, betegen, nehézkes járással, de nem adta fel a keresést, mígnem egy  borongós éjszaka álmodott, nem is igazából emlékezett álmára, mégis megvilágosodást hozott számára. Reggel fogta botját és megindult a visszaúton.

Őszre tél jött, télre tavasz, majd a nyárt ősz követte, de ő csak csoszogott, vonszolta vén tagjait, muszáj volt mennie, míg jártányi ereje akad.

Egy öreg diófa árnya alatt pihent, mikor mellé telepedett egy korosabb, meglett, de életerős ember, egymásra ismertek, az ifjú boldog legény megkeseredett férfivá érett, elmesélte, mekkorát tévedett, a boldogság múlandónak bizonyult, a házat elbontotta egy vihar, a gazdaságot két éven is tönkretette az időjárás, aztán a hitelezők vitték, az asszonya megöregedett, zsémbes teremtés lett, a barátok pedig szegénységében magára hagyták, így hát ő is követi a példát, megy a remete nyomába, keresi az örök boldogságot.

- Ne menj fiam sehová, szólt a vénséges remete, én is visszaúton tartok, ott hagytam el a boldogságot, ahol valaha jártam, nem vettem észre, mert nem mutatja magát, talány az, melyből csak magam tudtam volna boldogságot varázsolni, de örökkön semmi nem tarthat, mindig és mindig kell az újabb erőfeszítés áldozata. Visszatérek, tán még megtalálom s erőm is lesz hozzá.

Arcán megenyhült mosollyal örök álomba merült.

A meglett ember becsülettel elföldelte, csak a botját tartotta magánál, hogy legyen mire támaszkodni a saját visszaútján.