a csalódásokra szükség van .......................................................................................................................... Montana Roja egy kis hegy a Teide vulkán lábánál, az óceán partján. az őslakosok hite eszerint az utolsó guancs lelke bolyong rajta, az utolsó guancsé, aki még ember volt, most szellem léte segíti az élőket, hogy egyszer majd visszataláljanak oda, ahonnan valaha elindultak...hogy újra emberek lehessenek.
Napok óta semmit nem csináltam, és ez felért két heti Hawaii nyaralással, olyan pihentető volt, nem tudtam, mit is kezdhetnék magammal, elmerülhetnék az óceánban pár napra, vagy felmehetnék a Teide csúcsára, akár a kürtőn is leereszkedhetnék, csak most nem ilyenekre vágytam, utazni sem volt hangulatom, elindultam hát fel északra, minden különösebb elhatározás nélkül, valami majd csak bekattan, mit is szeretnék, ha meg nem, majd megyek másfelé. Santa Cruzban aztán elkapott a lendület, ahogy forgolódtam az egyetem előtt, akkor láttam meg őket. Fiatal volt a lány, harminc körül lehetett, legalább tíz évvel fiatalabb a férfinél, akivel ölelkezve sétáltak a part felé. A lányban az ártatlansága fogott meg, a férfiben a romlottsága. Nem mondhatnám, kitört belőlem a jóság, hogy most aztán keresztbe teszek nekik, nem engedhetem ez a rókapofájú rothadó alak megfertőzze az ártatlanságot, nem ez az én feladatom. A tapasztalat megszerzése szükséges, kívánatos és bűnt követnék el, ha nem engedném, a tapasztalat fájdalmas, de mit adnak ingyen, most őszintén, ez még az én időmben sem volt máshogy. Legyen, aminek lenni kell, hajrá, nézzük csak, kíváncsiskodtam utánuk.
Te, babám, el kéne mennünk hétvégére délre, itt olyan unalmas, semmi élet, csak az öregek nyüzsögnek, esetleg mártózni tudunk las Teresitason, de már unom a hozott homokjával, műviségével együtt, akkor nem lenne jobb a hétvégét egy lazasággal tölteni, tudod, most éppen nincs pénzem, pedig milyen szép lenne, csak veled, összebújva, álmodozva, romantikus vacsora a la Molaban, kis casino, semmi kölcsönszoba, hanem valamelyik szép szálloda, el tudnád te ezt képzelni, gyönyörű. De majd rendbejövök anyagilag, meglépjük jó, hacsak addig nem kell hazautazzak, mert ki tudja. Soha nem tudhatjuk, mikor és mennyi időre kell elválnunk, mindent ki kéne használni, ami még biztos. Legalább kölcsön tudnék kérni, de most végképp nincs kitől. Itt ez a gyűrű, ha csak a smaragdot és a 32 brillt nézném az arany foglalatban, akkor is legalább 4-5 ezer euró, de az eszmei értéke, az felbecsülhetetlen. Most adjam el ezerért, hogy együtt töltsük a hétvégét? Mit tegyek? Természetesen ezt így elfogadom, de csak úgy, ha addig, míg nem adom vissza az ezerötöt, nálad marad a gyűrű, benne vagy?
Eleinte csak mosolyogtam, ilyen átlátszó trükköt ma már biztos nem esznek meg, de az ártatlan csak mosolyog és még győzködi a romlottat, hadd legyen így, még ő kér! Ezzel aztán meg is lett szervezve pár heti programom, mert nem tágítottam mellőlük, hol az egyik mellett voltam, hol a másiknál, tudtam, valahol be kell majd avatkozzak, csak még nem tudtam hol és mikor. Nem olyan könnyű, a tapasztalatot meg kell szerezni, azt nincs jogom elvenni, az eszközeim pedig elég szegényesek.
A gyönyörű hétvége a péntekkel kezdődött, a kölcsön szobában, ezerötszáz már a romlottnál, gyűrű az ártatlan táskájában, vad szeretkezés a kölcsön ágyon, tervek készen, hajnalban indulnak délre, autó kölcsönzőből, minden a nagy boldogság ígéretét hordozta az ártatlan szemében, a romlott pedig néha félrefordulva győzedelmes mosolyra húzta száját. Éppen pirkadt, mikor Ártatlan ébredezett, kezével kereste a másikat, de csak a kihűlt helyét tapintotta, miután körbejárta a kis szobát, majd a lakást, de nem csak a férfi motyóját, még egy vacak fél pár zoknit sem talált, ami a Romlotté lett volna, összeomlott, leült és sírt, nem zokogott, csendben folytak a könnyei megállíthatatlanul. Lökdöstem a táskája után, de ez valóban olyan ártatlan volt, vagy kétszer is kezébe vette, csak nem tudta, mit is kezdjen vele. Inkább telefonált, Romlott azonnal elhitette, csak hirtelen el kellett menjen, de jön estére vissza, és majd legfeljebb a jövő hétre halasztják a romantikus napokat.. A lány késő délután jutott el oda, elővette a kis tasakot a táskájából, hogy betegye a gyűrűt a széfbe, nem kell mondjam, hogy a gyűrű nem volt ott, és nem fogod kitalálni, azon gondolkodott, hol hagyhatta el. Amikor az ígért időpontban sem érkezett Romlott, akkor kezdte el felfogni, mi is történt. Azt gondoltam, hiába minden tehetségem, semmire sem jutok vele, vagy háromszor is hívta Romlottat, de miért, és akkor most hogy lesz, és akkor mi lesz a szép hétvégével, reménytelennek éreztem mindent, de sikerült megtalálnom a szalmaszálat. Súgtam, mondtam, ordítottam már Romlottnak, amíg végre kimondta az egyik miértre a bűvös mondatot, figyeld, ezt értem el:
Miért csináltam? Kellett ezerötszáz euró, nem te, a pénz, ezért. Hogy miért nem mondtam ezt meg őszintén, úgy is adtál volna? Tudom, hogy adtál volna, de azért egy kis illúzió járt neked, legalább egy kis illúzió.
Innentől már könnyebb volt a helyzetem. Sokkal könnyebb irányítani a reményvesztett, meggyötört, csalódott embereket, ezért arra számítottam, jobb, ha a lányt lökdösöm. Természetesen néha fogtam a fejem, mert Ártatlan ostoba, megalázkodó lépéseit nehezen tudtam átváltani a megoldás felé.
Szinte minden nap telefonált, szerelméről ugyan nem biztosította Romlottat, de eleinte még érződött minden szaván a rajongó vágy a másik felé, később már csak a ragaszkodás jellemezte a beszélgetéseket, akkor már Romlott is szívesebben cseverészett, sőt, többször találkozott is Ártatlannal, csak nyert rajta, a vendéglői számlákat, a cigarettáit mind a lány fizette, a kölcsönszoba megtelt a vad szeretkezések helyett egyre inkább fantázia birodalmába vezető sűrű erotikával, Ártatlan olyan világba engedte Romlottat, ahol a férfi még soha nem járt, és azt kapta, amit még soha az életben, érzelmek vezérelte odaadását mindannak, amit még jó pénzért sem biztosított volna egyetlen örömlány sem. Egyikük sem vette észre, az én játékom irányítja már őket. Ártatlan napról napra több rutint épített magabiztosságába, ami egyre keményebb páncéllá vált lelke körül, míg Romlottról minden alakalommal hullott le egy védőréteg, lassan egálba kerültek, és én még mindig nem engedtem ki a kezemből a gyeplőt. Ártatlannak volt még veszíteni valója, de már volt önbecsülése is, Romlottnál gyűlt a veszíteni való, de az önbecsülését a ragaszkodás apró falatokkal zabálta fel.
Aztán eljött az az éjszaka, amiért érdemes volt. Kemény játszma, nagy játékosokkal, mert a végére már mindketten megérdemelték a jelzőt, a győztes és a vesztes is, még akkor is, ha kiütés lett a vége.
A kölcsönszoba ágya üresen maradt, beszűrődő fényei a parti sétány lámpáinak még romantikusabbnak tűntek, mint tucat gyertya fénye. Ártatlan úgy fonta karjait Romlott teste köré, az beleborzongott az érzékelés minden mikronnyi helyén, de uralkodni akart vágyain, ami arra sarkalta, most azonnal teljesen birtokba vegye a lányt, minden gyötrődve húzott másodpercért százszoros gyönyört kapsz, súgtam a fülébe és hallgatott rám. A feszültségén úrrá tudott lenni, megérezte, ez most élete tökéletes éjszakája lesz, vad álmai legvadabbikjában sem képzelhetett olyan csodát, ami rá várt. Gyengéd erővel fejtette le magáról Ártatlan ölelését, és suttogta a fülébe, nem, most én, most csak én, engedd, engedj magadba mindent amit adni tudok, saját mély suttogása is már majd szétvetette, de most akarta, a tökéletest akarta, és a lány megadta magát. Romlott maga sem tudta, hogy érzékelheti a női test minden pontjának legérzékibb kívánságát, de a teljes oldódásában felfedezte azt, és nyújtani akarta az időt a lehetetlenségig. Álomnak tűnt, ahogy nézte és érzékelte a gyönyör ragyogását végtelen sokszor és sokáig a törékeny angyaltestben és lélekben, fejében már csak zsibbadás és ezer fény töltött be mindent, szerelmem, suttogta és tudta, most tudja birtokba venni a szerelmet, most kell együtt robbanjanak, hogy a végtelenség örökké az övék legyen. Gyengéden készített helyet magának, hogy behatolásával eggyé válhassanak.
Ártatlan hirtelen felült, eltolta magától Romlottat, aki a más világából képtelen volt eszmélni, mozdulni, tán még lélegzése is leállt percekre.
A lány lustán öltözködött, arcán a gyönyör még csodajátékot játszott, de szemei jegébe fagyott, ki belenézett, és Romlott belenézett, ledermedt egész lénye, de miért, hüppedt, halovány hangja elhalt volna az éjszakában, a lány csak erre várt, hetek óta erre várt, haját hátradobva, gyilkos mosolya is éterinek tűnt.
Gondoltam, egy kis illúzió jár neked is, mert megdolgoztál érte.
Csókot dobott szájával a mozdulni, jajdulni is képtelen férfi felé és kilépett az ajtón.
Nem volt velük több dolgom, a tapasztalat megmaradt, a csalódást nem volt jogomban elvenni, ha jogomban állt volna, sem tettem volna meg, mert a csalódások visznek előre, a csalódásokra végtelen szükségük van az embereknek, csalódások nélkül elvesznének, még testi létükben is csak bolyonganának, de nem olyan kedvtelve, mint én, hanem tele keserű keresgéléssel. Volt időm megtapasztalni, két dolog, amit gondolkodás nélkül, ösztönből vállalnak fel, a szerelem és a csalódás. A fene sem érti, miért pont erre a kettőre van oly nagyon igény, de ahhoz én, mint egy egyszerű guancs szellem nem is kell értsek, magyarázni sincs miért, minek keressek válaszokat a miértre, talán ha választ kapok, megváltozik valami? Az emberi természet adott. Vagy mégsem?
a kép a mesélő guancs szobrát ábrázolja
