a tárgy többnyire csupán ürügy

Soha nem felejtette azt a percet amikor megérintette a varázslat.

Tél végi nap volt, szürkén és komoran ölelte a köd párája, csontjaiban is érezte a jeges szorítást, ami nem engedte el, még abban a kis kocsmában sem, ahová menekült előle. A terméskőből épített kandalló hője csak a felszínét járta át, ott legbelül reszketett tovább, a forró ital sem enyhíthette kínját. Nagy sóhajjal állt fel, összeszorította magán kabátját, úgy indult kifelé, talán otthon jobb lesz, gondolta, majd besötétít, befekszik a meleg puha ágyba, iszogatva olvasni fog egy kellemes könyvet, határozta el, de nem derült jobb kedvre az ötlettől sem.

A szélső utcán indult lefelé, amikor egy megmagyarázhatatlan erő lebénította, csak állt, lábai elnehezültek, szédelgés kerítette hatalmába, zizgések tomboltak belül a fejében, minden gondolatot elűzve. Lehet csak egy perc telt el, lehet órák, nem érzékelte az időt, sem a hideget, sem az utca életét, mozaikká tört a léte.

A hang felé fordította fejét, kis antik vas kapu nyílott-csukódott csikorogva a széltől, mögötte egy csepp kis előkert, burjánzottságában is kellemes hatású örökzöldek tövében faragott kőpad, jobbra egy hasonló stílusú falikút a kis ház oldalában, hat lépcső vezetett fel a teraszra, mögötte a rejtélyes ház. Ahogy szeme befogadta, tudattalanul indult is felé, lassan, minden lépésének jelentőségét érezve lépett be a kaput kinyitva. Kezét végighúzta a vas hidegén, a kőpad érdességén, a kút moháján, a lépcső melletti támfal márványának jegességén, és ahogy megállt a teraszon, a varázslat megpörgette, lénye a ringlispil káprázatává változott.

Érezte arcának, majd bőre minden részletének forróságát, apró zilálásokkal vette a levegőt, testén, lelkén egy ismeretlen gyönyör vad táncot járva hatolt egyre mélyebbre és kapta fel az önkívületbe, hogy majd nagy sokára,  szép finoman újra visszaringassa a valóságba.

Megdöbbenten nézett körbe, lent a város, a folyó kékes szürkesége, előtte az utca, a csikorgó kapu, és a kis kert, a hat lépcső, a terasz. Tudta mi történt, minden pillanatával el tudott számolni, de éppen ennyire azt is, egy más akarat tette ezt vele, aminek engedelmeskedni kellett, aminek nem lehetett nem engedelmeskedni.

Kétségbeesetten sietett ki, szinte futott az utcán, egészen hazáig hajtogatta, nem, ez nem igaz, ilyen nincs, álmodtam, nem igaz. Többet nem találta magát, a napok, a hetek szinte lázban teltek, kicsúszott alóla az élet, tennie kellett valamit, sokáig készült rá, mígnem egy bágyadt őszi napon elindult.

A kaput becsukta valaki, de minden más változatlan volt, egy gyönyörű lakatlan épület, ahogy közeledett a vonzás egyre erősebb lett, de még meg tudott kapaszkodni saját akaratában.

Megtörte a valóság, hiszen akkor saját maga lehet őrült, gondolta, soha senkinek nem mesélt az élményéről, soha nem engedte meg, bármit is kiadjon magából erről, őrizni akarta az idők végezetéig. Egyszer, csak egyetlen egyszer kérdezett meg egy lélekbúvárt, szerinte létezhet-e olyan, a lélek önmagában megéli a test gyönyörét,  de az értetlenül tárta szét karjait, így többet nem beszélt róla.

Tudta, a ház nem csak egy ház, sokkal több, hívta, várta, valaminek kell ott lenni, azt a valamit meg kell tapasztalni, azért a valamiért született a világra, minden más elpocsékolt és felesleges dolog, mindenek kiindulója és végzete az a pont, ahol megtapasztalta a varázslatot. Olyan kristály tisztán látta mindezt, kár is lett volna kétkedő kérdéseket feltenni önmagának. Pontosan ezért kellett kapaszkodó, kellett a biztonság, így felépített egy racionális világot, amiben kényelmesen és határozottan tudott élni.

Múltak az évek, évtizedek, ha valamiért összetört, ha tragédiák érték, ha magányos napjai voltak, mindig elindult, fel a házához, ami várt rá, mindig várt, eleinte valaki még gondozta, majd az enyészet kezdett elhatalmasodni, túlburjánoztak a díszcserjék, a padot is belepte a moha, a falak enyhén vizesedtek, néhol a cserép is megmozdult, az idő kegyetlenségét azonban fel tudta oldani, az ő szemében ugyanaz a csoda maradt, ami hajdan volt, amit megérzett belőle a varázslattal.

Sokszor gondolt rá, ha tudná kié, nem törődne semmivel, mindegy mi az ára, mindenét eladná, bármit feláldozna érte, de menne, megvenné, és akkor azt is tökéletesen tudta, nem számítana, ha bármi is történne azután, mert akkor már soha többé semmi nem lenne lényeges és fontos, akkor megérkezne végre, oda amit a sors jelölt ki számára, bármi legyen is az.

Idővel aztán messzire költözött, ami és új életének ritmusa nem tette lehetővé, visszalátogasson, gondolatai is távolodtak, több év is eltelt anélkül, vágyakozása feléledt volna.

Azon az éjszakán a telihold beragyogott az ablakon, hamar elaludt ennek ellenére, nem zavarta a fény, hajnaltájban ébredt, saját sikolyára, teljesen leizzadva dobálta magát, a párja csitítgatta, nyugalom,  rosszat álmodtál, nyugalom. Nem tudott már visszaaludni, csak ült, hallgatta maga mellett a férfi szuszogását, nézte a hold teljességét és fejében megjelent a ház, apró részleteivel, a maga tökéletességében, csak az a hang ne lett volna, nem csikorgás volt, ahogy a kapu nyílik, hanem inkább nyikorgás, és egy pillanatra, de élesen bevillant egy kiakasztott tábla, eladó. Végül felkelt, és sétált, majd leült, de bármit is csinált, a nyugtalansága már pánikként telepedett rá. El kell utazzak, meg kell nézzem, nincs más lehetőség, sulykolta magába.

Nem tudta, mit fog tapasztalni ha odaérkezik, nem tudta mitől retteg jobban, ha a táblát találja, vagy annak hiányát.

Azt sem tudta, lesz-e ereje valaha elindulni a bizonyosság megismerése felé.

És teltek a napok, a hónapok....