saját vérem szívom, azt hiszem

Az elmúlt évek mindig csak küzdelemről szóltak. Meguntam.

Egyszer már magamért is kéne küzdenem, de az nem megy.

Vagy csak nem jut rá energiám?

Két év harc, és megint győztem.

Vagy csak azt hiszem győztem, hányszor jött utólag a pofon, hogy bocsesz, tévedtünk, hoppá, csak egy-két ember örökre tönkretett élete a tét, ki nem tesz rá magasról, a fizetés így is, úgy is annyi amennyi.

Egy emberke megint elindulhat azon az úton, amin öt éve kellett volna elindulnia, heuréka, de vajon mit fog hozni az az út?

Soha nem tudhatom meg, vagy nem is akarom már megtudni, bennem a félsz, a tévedés félsze, hiszen nem vagyok isten, nem tudhatom, csak sejthetem a jót.

Most boldog lehetnék, nem kevés energiám, kitartásom van benne, és sikerült.

Nyaralni mentünk volna, szívem vágya, ahonnan soha el nem jönnék most hiába vár, mindegy is, van más is, itt, valahol a közelben, ahová nem kellenek okmányok, mert az utat megteremtettem, de innentől már nem sok jogom maradt, a jogom arra, most mehessek elszállt.

Szakad az eső, és fog is még, csípnek a szúnyogok, ennyi vérszívót még soha nem láttam, elképesztő. Hová lehetne menni esős-szúnyogosban?

Akkor mérlegre teszem, nyert egy emberke egy életet én pedig buktam két hét életteremet, amit pótolni nem fogok tudni, igaz nyár végén lesz még rá lehetőségem, ha kevesebb is. Akkor messze azt mutatja a mérleg, legyek piszkosul vidám, elégedett és boldog, kevés embernek adatik meg sorsokat tudjon jobbá tenni.

Esik az eső, szívott vérem helyén vakarom sebesre a puklikat, és pocsék a hangulatom.

Búcsúznom kell megint.