egyszer kitör az állati ösztön?

Szerencsére soha nem voltam féltékeny természetű, igaz, nem szívesen osztozom, de nem is vagyok hajlandó nem bízni a partneremben. Az utolsó pillanatig. Lehet, hogy furcsa, de azt mondom, lehet pozitív lépés egy kapcsolatban, amikor "megcsalásra" kerül sor.

Két ilyen utolsó pillanatot elmesélek, de előre szólok, nem estem kétségbe, sőt, vidámmá és szabaddá váltam általuk.

Hiszem, amikor már valamelyik fél másik kapcsolatot keres, a meglévőt csak a látszat tartotta össze, ilyenkor vagy sikerül új alapokra helyezni a történetet, vagy ki kell lépni belőle, helyzete válogatja. Az viszont biztos, tiszta víz kerül a pohárba.

...

Még nagyon fiatal voltam, az első együttélés fél événél tartottunk, három évi boldog kapcsolat után. Iszonyatos fáradt voltam, ráadásul migrénes fejfájás gyötört hazafelé menet. Egyre vágytam, csendre, egyedüllétre, egy ágyra és alvásra. Hogy teljes legyen a gyászos hangulatom, még az eső is kezdett csöpögni, de már csak két sarok választott el az otthontól. Hátulról egy kéz csapott a vállamra, harsány helló, de jó, hogy találkoztunk kíséretében állt elém haverunk, bár inkább párom barátja, Kabóca. A Kabóca név arról ragadt rá, hogy be nem állt a szája, egyfolytában ciripelt, igaz egy időben „kossuthrádiónak” is becézték, mert minden hírt ő szállított, nem volt pletykás, csak nem tudta tartani a pofáját. Számomra Kabóca megjelenése a vázolt helyzetben felért a legtragikusabb természeti csapással, szinte azonnal kicsordult az első fájdalmas könnyem. És csak beszélt, beszélt, beszélt, míg el nem értünk a házig, ott búcsút intettem és már ott is hagytam, rohanva menekültem fel az elsőre, végre csend, nyugalom, magány.

Tévedtem, a barátom otthon volt, és sietett elém nagy széles mosollyal, ami azonnal lefagyott róla, ahogy rám nézett. A fájdalom, a kimerültség, a feszültség nagyon gyötrelmes ábrázatot varázsol, fokozza a hatást a könnyek csordulása.

-  Mi történt? - kérdezte aggódva

-  Kérlek, hagyjál most egy kicsit magamra, mert itt halok meg, ez már túl fáj - mondtam - nem bírom.

-  De hát mi történt?

-  Ne, most ne - de éreztem, valamit mondanom kell, hogy békén hagyjon, valami egyszerűt -  találkoztam Kabócával

-  És mit mesélt, mit mondott?

-  Mindent, mindent, mindent - vallottam meg az igazat, mert Kabóca valóban minden hülyeséget beszélt, mint mindig. És nem bírtam tovább, kitört belőlem a zokogás.

-  A szemét, rohadt állat, pedig megígérte, nem mondja el, hogy megdugtam a Klárit - fakadt ki

Hirtelen abbahagytam a sírást, érdeklődve néztem Gábor szemébe

-  Hát azt éppen nem mondta el - nyögtem ki

-  Akkor honnan tudod?

-  Most mondtad el, te magad.

Ránéztem és attól amit láttam rajta, megváltozott minden. Leültem, és szívből kacagtam, a migrén és fáradtság huss elszállt, végre szabad voltam. Egy hónap múlva elköltöztem.

...

A férjem szólt, mindenképpen legyek szíves hajnalban ébreszteni, mert fél ötkor kezdődik a forgatás, tehát négyre már a filmgyárban kell lennie.

Elég érdekes életünk volt, abban az időszakban rendszeresen hajnalban jött haza, mert a forgatások mindig hajnalig tartottak, nem is értettem, most mi a szösz van, este lebzsel otthon és akkor megy, mikor jönni szokott, de nem voltam egy kérdezős nőcske, ha akar mesél, akkor szívesen meghallgatom, ha nem, minek nyaggassam. Még becsapott két unicumot, ettől aztán aludt, mint barna medve télen, én viszont le nem hunytam a szemem, nehogy adós maradjak az ébresztéssel. Még nem pirkadt, amikor finoman keltegetni kezdtem, átöleltem, cirógattam, de csak kéjesen forgolódott és az istennek sem ébredt.

-  Most már muszáj kelned, nagyon késő van - mondtam búgó hangon

-  Miért - kérdezte alig hallhatóan, félálomból - mennyi az idő?

-  Három óra.

-  A francba, - nyögött fel, szemeit sem nyitva, miközben szokásával ellentétben a korai időpontban a combomat kezdte igen erotikusan simogatni -  már indulhatok is haza.

Akkor én úgy maradtam legalább tíz percre, lemerevedve a döbbenettől, ő visszaaludt, én pedig csak néztem magam elé. Majd fogtam a párnám, takaróm, átvittem a másik szobába, és békésen elaludtam, volt vagy reggel kilenc, mire ébredtem, ő már nem volt otthon. Megkönnyebbültem, és fellélegeztem, többé soha nem aludtunk együtt. Az esetről már csak két évvel később beszélgettünk, a válást követően, mikor barátnőjétől született kislánya másfél éves is elmúlt. Mosolyogva.

Az ember sokáig keresi önmagát, a legfontosabbá téve, hogy tapasztalatokat szerezzen, életutat válasszon, gyakran mindent be akar söpörni, amit az élet nyújthat számára. Egyszer azonban eljön az idő, amikor a fontossági sorrend változik, amikor saját maga már nem az első helyen szerepel, akár még a dobogóról is lemond. Másért. Másokért. Mégis gyakran előfordul, tiszta víznek kell kerülnie a pohárba, de ez megnyugtatja, már nem kilép, csak át, át az új alapokra. Mert megtanult felelősséggel élni.

********************************************************************

Mikor olvasok egy hírt, főként a bulvár rovatból, csak átlapozom, szerelemféltésből megölte feleségét, na bumm, van ilyen, volt is, lesz is. Távoli, ismeretlen emberek, ismeretlen érzések, ismeretlen fájdalmak, ismeretlen tragédiák, idegen világ, nem érint meg, ilyesmi soha nem történhet meg szerencsére az én környezetemben. Lapozok.

Aztán előfordul, hogy kiderül, nem is ismeretlenekről szólt a hír, hiszen ismertem őket, de aki napi barátságban volt velük itt ül mellettem és értetlenül, már könnyek nélkül próbál beszélni a hihetetlenről.Visszatérő mondata, ez nem lehet igaz, de hiszen ismertem jól őket, ez nem történhetett meg.

Megtörtént.

Átlapoztam rajta, mint minden távoli tragédián. Ilyen soha nem fordulhat elő az én világomban, minden ismerősömnek ki tudom számítani a lehetséges reakcióját, gondolom.

Azt mondjuk, egyszerűen át lehet helyezni az alapokat. Magunktól és egymástól is ezt várjuk, de ismerjük-e egymást, akarjuk-e megismerni egyáltalán? Mennyire tudjuk, ott lent a mélyben mi van? Másokban és önmagunkban is akár.