szerettem...szeretem

Már gyerekkoromban is szerettem a temetőket.

Fiatal felnőttként gyakran kimentem abba, ami az akkori lakhelyemhez közel esett, ahány sír, annyi elképzelt történet, annyi sors, annyi öröm és bánat, annyi minden, amit magamban megéltem.

Később ráébredtem, igaz ez a temetőkre is, ahány temető, annyiféle amit mesél. Nem csak a sírok, a temetők is beszédesek, ha meg akarok ismerni egy helyet, bejárom a temetőjét. Elmondanak mindent, csak figyelni kell és ösztönösnek maradni, befogadni azt, amit nyújtanak felém.

Sokan morbidnak, sőt gyalázatosnak tartották ezt a szenvedélyes temetőjárásomat, mondván, itt azért nyugszanak a halottak, hogy a túlélőiknek legyen hol látogatni és megsiratni őket.

Én a halottaimat magamba építem, és egy idő után már nem siratom őket, amikor elérem, bennem éljenek tovább, amikor részeimmé válnak, vége a gyásznak. Nem tudok tovább sírni, elfogadom, természetes folyamatnak tekintem még azt is, ami a természetes törvényeknek ellentmond, hiszen a sors akaratát nem lehet megérteni. Csak utólag válik logikussá.

Nem szeretném a halottaimat eltemetni, aki tőlem függő, és életében nem adott ellentétes instrukciót, azt nem temetném el. Mint ahogy volt is rá példa, nem tettem. Hamvai ott lettek szétszórva, ami hozzá, az ő életbeli lényéhez legközelebb álltak.

Én nem siratni és nem emlékezni járok a temetőbe, gondolatokat, érzéseket keresek régmúlt korokról, emberi sorsokról, szokásokról, a személyes, a közösségi, nemzeti tragédiák megéléséről, azok feldolgozásának módjáról és sikereiről. A temető egy olyan könyv, ahol csak képek vannak, impulzusok, melyek alapján a betűk vetése, a történet megírása a szemlélő feladata saját személyiségén keresztül.

Csütörtökön ezt a csodát fedeztem fel.

Bárhol járok invitál, hívogat, gyere be, nézz és láss!

Megérint, közelebbre csábít.

Itt mindig van virág, pedig az utolsó halottjukat 73 éve temették ide.

A családfő középen, jobbra a férfiak, balra a nők.

1898-ban állított síremlék, 1942 óta nem temettek ide, nem látogatják, lassan belepi a moha.

Több, mint hat évtizede nincs új halottja, mégis tizenöt éve felújították a középső részét.

Antonio 20 évet, Gian Paolo 2 évet élt.

Giovanni és Maria családi síremlékén jobbra vannak a nők, balra a férfiak.

Titok övezi ezt a szépséget, nincsenek feliratok, szabad asszociáció birodalma.

1935-ben Francescot temették ide utoljára.

Pietro Paliaga család sírhelye, az 1800-as évek második felében állították.

Pietro Palagia halottainak felsorolása egyik táblán...

...és a másikon. A sírhely több mint fél évszázadot üresen állt, az első halottat 1936-ban temette ide a Paliaga család.

Új korok, új síremlékek, új szokások...nekem a régiek többet mondanak.

A temető legérdekesebb meséje, hogy dacára a véltnek, nem Olaszországban találtam rá erre a gyöngyszemre.

( Elnézést a fotók minősége nem tökéletes, de nem igazán lelkesedett a temető gondnoka a fényképezésemért, így a gyorsaság a minőség rovására ment.)