Átgondolva mindenki látja már, hogy erre tartottál. Sajnos utólag.

Ami rossz alapra épül, az előbb-utóbb megrogy, összedől, beszakad, és a tragédia elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Mit tehettek volna Kolontáron?

A szabványokat az emberek és környezet élete és biztonsága elsőrendű szempontjai alapján kellett volna kialakítani, és nem a befektetett tőke biztonsága elsődlegességét figyelembe venni. Ha az ország érdekében nem lehet, akkor nem privatizálni a haver zsebébe. Nem kozmetikázni az adatokat, a figyelmeztető jeleket nem a szabványokhoz mérni, hanem a valós veszély függvényében értékelni. Az engedélyeket nem pofára adni, mint az ellenőrzéseket sem úgy végezni.

Ha mindez megvalósult volna, mit lehetett volna tenni? Azonnal leállítani a termelést, és megerősíteni a tározó falát. De az biztos, ezzel csak időt nyertek volna és talán nem történik tragédia.

Az egyetlen kézenfekvő valódi és megnyugtató megoldás, ha mindent, ami rossz alapra épült azonnal likvidálunk, kerül, amibe kerül, de végleg megszüntetünk, és helyette olyat építünk, ahol valóban és kizárólag az emberi és környezeti biztonság az elsődleges, mindezt sziklaszilárd alapokra.

Eszembe jutott egy régi film, '75-öt írtunk, de mehetett, mert filmvígjátékként aposztrofálták, és a szocialista ipart volt hivatva dicsőíteni, némi lágy kritikával.

Ki ne emlékezne az autópálya építésre, ki ne tudná, hány elvtárs háza-nyaralója épült fel abból, amiből a pályának kellett volna? Lett is olyan pálya, amilyen, de legalább nekünk is volt. Volt-e olyan beruházás, aminek az alapjaiból nem hordtak szét minden mozdíthatót? A felépítményből nem lehetett, ott látványos lett volna, hogy bizony a jó része hiányzik. Az alap hiányosságai, a kilopott anyagok csak évek, évtizedek múlva derülnek ki, mint az is, ami onnan ki lett lopva, az máshol gazdagít. Dől össze minden, a szegénnyé csupaszított, megalázott „nép” és az ebből pofátlanul gazdagra hízott elit. Mert a lopott anyag nem vészett el, csak átalakult a lelkem.

Kérdezhetném, ha csak a felépítmény biztonságát nézzük, mekkora tragédiák sorának kell még bekövetkeznie, észre térjünk? Nézi valaki lent a mélyben az alapot? Mert egyszer csak meg fog mozdulni, ezt a torz felépítményt a maga iszonyatos súlyával nem fogja elviselni.

Mire építkeztünk?

'75-ben ráült a vállalti sofőr a vállalti Zil-re és hajtotta a melót, mint állat, vitte Paksra az építőanyagot, meg fillérekért a százezres tételeket a funkci elvtársaknak, amit onnan rendeltek, mert egy kicsit neki is engedve volt, jobban éljen, ez volt a mézesmadzag, meg a lila köd. Az elvtársak pedig beültek hétvégén a vállalati Volgába és ment a család a nép pénzén Balatonra. Már akkor sem a Zil-es volt nyerő helyzetben, az elvtársak bizony erősen előztek, kényszerítettek és leszorítottak. Nekik a sorompó nem mutatott álljt és azóta sem mutat. Az, hogy a vonat akkor még késett pár másodpercet, hát, akkor volt, vajon mindig késik az a vonat?

Álmodozva, nézel az útra,

igen, így vagy úgy, talán,

végül és csupán

Vágyakozva, hallgatsz a dalra,

igen, így vagy úgy, talán,

végül és csupán

Ez volt az álom és a vágy??? Nem látszott a fáktól az erdő? Vagy nem is akarta senki észrevenni? Sűrű volt a lila köd? Oszladozik már? Nézz körül!!

Végigjárva különös minden erdő,

kételkedve nézel a fákon túl

Elmesélve, tudatos lenne minden,

átgondolva mindenki látja már,

hogy merre tartottál.

Utólag könnyű már

Nézem a film nyitó perceit, az utolsó másodperc robbanása megdöbbent, és nem értem, hogy gondolhattuk, hogy ilyen alapokra lehet építeni jövőt? Lassan ideje elismerni, hogy megrogyott és a felépítmény vészesen inog. Talán neki kellene kezdeni végre annak, ledózeroljuk a felépítményt, és kínkeservvel, de építsünk alapot is. Sziklaszilárdat.

Átkozódva, indulsz el újra,

igen, így vagy úgy talán,

végül és csupán

Rád vár az út,

igen, reád vár az út,

És ki tarthat vissza ma

egy kengurut?

Talán mégsem vígjáték volt a Kenguru c. film, talán inkább dráma. Mára tragédiává vált a múlt és minden, amit abból cipelünk magunkkal.