G-nak, a kérdőjelek helyett

Még gyerek volt, amikor egyszer szülei elvitték egy légi bemutatóra, és ahogy ott ámuló szemekkel nézte az ejtőernyősöket, egy életre véste magába, ő is ezt akarja. Sokáig semmilyen lehetősége nem adódott rá, közel kerüljön ennek megvalósításához, de egyetlen alkalmat sem mulasztott el, ha lehetett közvetlen közelről szemlélte az ugrásokat. Egy csoda zajlott le mindig a szeme előtt, ahogy a repülőből kiforduló, kis foltnak tűnő ember zuhanásba kezdett, majd amikor az ernyő nyílt, rántva egyet, lassú lebegéssel közelített a föld felé. Az, az a pont, ami a zuhanást és a lebegést elválasztotta, azt szerette volna érezni, amikor a félelem és a biztonság robbanása váltja egymást. Persze érezni vélte, de más az elképzelt világ és más a valóság, ki akarta próbálni, hajtotta a vágya, még akkor is, mikor szinte biztos volt benne, el nem érheti soha.

Felnőttként évekig takarékoskodott, hogy meg tudja valósítani álmát. Becsületesen járt a tanfolyamokra, a kiképzésekre, minden pénzét és szabadidejét erre áldozta, amikor eljött végre a várt nap. Addigra már felesége is volt, első gyermeküket várva, lentről nézte őt. A szorongás és a mindent felülíró vágy keveredett abban a pár percben, míg várta az utasítást, ugorjon, ahogy elérte a vezényszó, valami határtalan boldogság öntötte el, és megtette. A zuhanás összepréselő érzetet keltett benne, de nem érzett fájdalmat, a precíz kiszámítottság természetes részét képezte, egész lénye együtt volt az összpontosításban, meghúzta a zsinórt.

A kórházban, mikor már eszméleténél volt, és a fájdalmai engedték, próbálta felidézni a történést, de csak az az összepréselő érzés, és a pillanat, mikor a zsinórt meghúzta maradt meg benne, semmi más abból, amit valóban érezni akart. Rejtett szívbetegségéről nem tudott, az előzetes orvosi vizsgálat sem derített rá fényt, így nem értette, miért is nem sikerülhetett, miért nem engedte neki a sorsa, megélje azt, amiért annyit küzdött, ami élete legnagyobb vágya volt. Pedig milyen közel járt hozzá. Hónapokig fel sem kelhetett, lánya születésekor sem engedték még ki, csak később, már két hónapos volt a kicsi.

Ahogy kezében tartotta, fürösztötte, simogatta, ringatta a csöppséget, már tudta, túlságosan is felelős érte, semmint újra kockáztathatna. Teljesen lezárta magában a szenvedélyes érzést, dolgozott, élt a családért, főként, mikor fia is született, úgy érezte, maradéktalanul boldog.

Teltek az évek, az évtizedek, szokványos, megkopott rutinéletét, még unokája érkezése sem mozdította ki abból amit ő úgy fogalmazott meg addigra, szép talán, de felesleges. Az apró örömök, a viszonylagos biztonság elégedettségérzetét egyre többször szakította meg a gondolatait hirtelen elárasztó, újraéledő vágy. Bezárkózott saját világában, ahol fantáziája a magasba repíthette, ahol a zuhanást egy rántás lebegéssé alakította át. Senkinek nem beszélt róla. Amikor kipenderítette álomvilágából valaki, többnyire felesége, vagy unokája, megpróbált uralkodni bosszúságán, és kedvesnek mutatkozni, de ez egyre kevésbé ment. Gyerekei sokkal hamarabb ráéreztek, ilyenkor jobb őt békén hagyni, mert az az erőltetett udvariasság számukra félelmetes volt. Rohamosan távolodott a valóságtól, melyben már teljesen idegennek és kívülállónak érezte magát.

Kisunokájával a játszótérre ment, csak arra várt, a fiúcska beálljon a többiek közé fogócskázni, hintázni, bújócskázni, hogy végre ott a padon újra elmerülhessen a képzelete birodalmába. Mosollyal leplezte dühét, ahogy az a másik férfi mellé ült és társalgást kezdeményezett, unottan és figyelmetlenül hallgatta, kényszeredett, udvarias válaszokat adva, egészen addig a pillanatig, míg azt nem találta mondani az a másik, nem félti a gyerekét a mászókán, elvégre kiképző lennék az ejtőernyősöknél, vagy mi, mondta.

A játszótéri beszélgetésből barátság lett, az álomvilág kezdett közelíteni egy valósághoz, de nem engedte magát elragadni, ura maradt az ösztöneinek. Csak kíváncsiságból, magyarázta magának, amikor várt az orvosnál az alkalmassági vizsgálaton, felelős volt a családjáért, nem akart kockáztatni, fel sem merült tudatában, valójában ne csak kíváncsiság lenne, alkalmasnak találják-e. Maga sem értette, miért olyan fontos, hogy alkalmas legyen, hiszen tudta, soha nem akarna ezzel élni. Kellett az a boríték, amit már jó előre előkészített, vastagsága meggyőzte az orvost, de azért a doki azt is hozzátette, ebben a korban már úgysem talál senkit, aki felvigye, így jelentősége sincs annak a pecsétnek.

Az idő csak telt, és ő egyre többször vette elő a papírt, amin csak az az egy mondat ragyogott be mindent, ejtőernyős ugrásra orvosilag alkalmas. Nem szólt róla senkinek.

Kiképző barátját már mindenről kifaggatta, őszinte volt, mesélt neki élete vágyáról, és idővel az egyetlen tragikus próbálkozásról is. Egyedül ez az ember értette meg, miről is beszél, mi tölti ki lassan már minden gondolatát, miért érzi úgy, hogy a felesleges vágyakozás is épp úgy ölni képes, mint a beteg szíve, ha bizonyos, hirtelen terhelést kap. Általában nem is erről beszélgettek, de minden elterelő mondatban, mozdulatban, gesztusban benne volt, egész lényét átitatta, értő lélek számára nem hazudhatott, de mind a két férfi úgy tett, mintha vakok lennének. Úgy hitték, a látszat fontosabb a valóságnál, úgy hitték, ami nincs kimondva, az nem is létezik talán.

Azon a napon mégis olyan természetesnek hatott minden, lelkük mélyén ezt a beszélgetést már ezerszer átélték. Kivette zsebéből a két papírt, az egyiken az engedélye volt, ami feljogosítja, ugorhasson, a másik az érvényes orvosi alkalmasság. Barátja elé tette. Felvinnél? Fordult csak úgy, mintegy mellékesen, bizonytalan kérőn a kiképző felé. Mennyiért intézted el? Kérdezte az, de nem lepődött meg.

Még sokáig ültek az asztalnál, kávéztak, közömbös témákról beszélgettek, aztán hosszú némaság telepedett közéjük, csak bámultak ki az ablakon, nézték az elsuhanó autókat, a sétáló embereket, a rügyező fákat. A nap kezdett árnyékot vetni rájuk, szótlanok maradtak, de a mélyben duruzsoló, mormogó, nyüszítő, zakatoló, doboló hangoktól ezt észre sem vették.

********

(Kedves G.!  Amikor elolvastam az e-mail-ed - 2010.10.23.01.29. - hirtelen nem is értettem mire az első négyszavas mondatod. Alany. tárgy, jelző, állítmány. Egyszerű, de mégsem értettem, így csak sok-sok kérdőjelet tettem mellé válaszként. Túlléptem rajta, de önálló életet kezdett élni a fejemben, mint bogár a fülben, úgy hatott és nem engedett el. Végül leültem, és írtam, itt, most olvashatod. Talán ilyen egyszerű az egész élet is? Egyszerű? Meglehet, nem tudom. )