vagy inkább undorítóak?
Szeretem a természetet, megnyugtat a sokszínűsége, a tudat, hogy része vagyok, az érzés, hogy együtt élek, lélegzek vele, a kölcsönhatás káprázatos, a természetnek mindig tökéletes a műve.
Mikor még a városra voltam kárhoztatva, ha tehettem, a gyerekeimmel gyakran mentem erdőbe, mezőkre, csendes patakokhoz, télen, tavasszal, nyáron és ősszel.
Ősszel a gombák voltak lenyűgözőek, bár nagy biztonsággal kevésről tudom elsőre megállapítani, hogy ehető-e, mindig találtam olyat is.
Az egyike az összetéveszthetetlennek az őzláb. Magas törzsű, sudár, kalapja királyi méretű, illata és íze fantasztikus, jókedvében lehetett a teremtő, mikor megalkotta.
Könnyen felismerhető gombaféle a pöfeteg is, de csak akkor fogyasztható, mikor még egészséges, zsenge, igaz, nem egy gusztusos kinézetű darab. Pont olyan, mint a neve.
A pöfetegek már a régmúltban is különleges neveket kaptak, jóllehet senki nem gyűjtötte őket sem étkezési, sem gyógyászati célokra – talán mert féltek, vagy inkább undorodtak tőlük. A füstölgő gombáknak – és ilyen minden pöfeteggomba – a régi elképzelések szerint közük van a pokolhoz. Ezért nevezték őket például az ördög dohányának, az ördög pipájának, vagy ördögtojásnak.
Nem úszták meg a népi keresztelést azok a pöfeteggombák sem, amelyek formája a hím nemi szervére emlékeztet. Ezek mindenekelőtt a Mutinus és a Phallus nemzetségekbe tartoznak – mely szakkifejezések egyébként nagyon találóak.
A kutyaszömörcsög érdekessége, hogy teteje süvegszerű, szemcsés és rikító vörös. Ez kezdetben nyálkás, olajbarna spórával telt réteggel fedett, amelyet intenzív dögszaga miatt rovarok látogatnak, így szállítják a spórát.*
A füstölgő pöfetegek közül a szömörcsögök, így a kutyszömörcsög sem való tápláléknak, kivéve a bimbós, változékony, óriás és pikkelyes pöfetegek. Fontos azonban tudni, hogy csak addig ehető, míg fiatal, egészséges, fehér kívül-belül.
A pöfetegek közé tartozó rőt áltrifla pedig kifejezetten mérgező fajta, kívülről ártatlannak tűnhet, de felbontva könnyen megismerszik, hiszen belseje feketéslila, fekete.
A természet tökéletes, csak az ember naiv, tudatlan, hiányzik eleinte a tapasztalat, hogy messziről kerülje a veszélyes gombákat, de idővel rutint szerez benne, és akkor elkerülheti az életet mérgező fajtákat.
Bennem a viszolygás, az undor, de a szánalom is eluralkodik, amikor közelébe kerülök ezeknek a nem fogyasztható, sőt mérgező növényeknek. Azon gondolkodom, miért alkotta a természet azt meg, ami biztosan káros mindenkire? Mi a célja vele?
*L. Hagara
