Avagy miért lettem vallástalan

A keresztségben sem kellett más nevet kapnom, mint utónevem, bár születésemkor anyám erről mit sem tudott, így aztán védelmem alá vehetek minden lehetetlenséget. Nomen est omen, nálam ez bejött, ami hihetetlen és elképzelhetetlen megeshet egy ember életében, azzal én már minddel találkoztam, vagy legalábbis majdnem mindennel. Mégis élek.

Nagymamám nem csak hívő, hanem nagymértékben vallásos is volt, a római katolikus egyház híveként minden vasárnap ment misére, kéthetente gyónt és áldozott, evés és alvás előtt imádkozott, s mivel ő nevelt hat és fél éves koromig, így én is ezt tanultam, így szocializálódtam.

Iskolás koromra vittek el szüleim tőle, így kerültem egy budai elit iskolába, ahol a kialakult baráti köröm negyede hívő katolikus családból való volt. Nem volt téma, sem átok sem erény vallásosnak lenni, nem is igazán foglalkoztunk vele, bár a téren lévő nagytemplomból is átjárt  az egyik pap – vagy plébános, nem ismerem már a rangokat – hittant oktatni, igazából a plébániára mentek inkább az érdeklődő tanulók.

Nagymamám ragaszkodott hozzá, a katolikus szokásoknak megfelelően tanuljam én is a hitet, majd elsőáldozzak, bérmálkozzak és fene tudja még mi minden jön azután. Mai fejemmel persze megkérdezem, hitet hogyan lehet tanulni, akkor még nem vert szöget ez a fejembe. Apám materialista világnézete ellenére 8 éves koromra beleegyezett ebbe, sőt még arra is rá lehetett venni, apácákhoz járjak oktatásra, méghozzá azokhoz, akiket nagymamám favorit plébánosa ajánlott. Kissé nehezebb volt ennek anyagi finanszírozásáról meggyőzni, végül nem tudom, ki fizette a két nővért. Hetente kétszer mentem egy órára a Villányi útról nyíló kis utcába, a nővérek villájába és vittem a tíz darab százast is. Azt gondolom, ez a hatvanas évek végén nagy összeg lehetett, de lelkiismeretes munkát végeztek, alaposan megtanítottak hinni, és félni az istent meg a parancsolatokat.

Már nem emlékszem, mennyi ideig tartott ez az időszak, de amikor egyszer rossz buszra szálltam és eltévedtem, szüleim nem engedtek tovább okulni, nagyobb volt a veszély közlekedésben, mint a haszna egy majdani öröklétben. Így aztán érettnek nyilvánítottak elsőáldozásra.

Hetekig írtam össze minden bűneimet, pontosan követve a nővérek instrukcióit, rettegtem, nehogy valamit kifelejtsek, mert akkor nem nyerhetek bűnbocsánatot vezeklés által, tehát nem áldozhatok.

Minden reggel imádsággal keltem, azzal szakítottam meg többször a napot és azzal ringattam magam álomba, próbáltam minden jót megtenni, bármilyen nehéz is volt, hogy istennek tetsző tiszta lélekkel vonulhassak elé. Bőséges lett a listám, a bűnökről, a kisebbekkel, bocsánatosokkal kezdtem, majd haladtam a nagyok felé, a halálossal befejezve.

Valahogy így állt össze:

torkos voltam, sok cukorkát ettem

lusta volta, nem pakoltam össze a szobámban

másét megkívántam, a barátnőm új nadrágját

tiszteletlen voltam szüleimmel, feleseltem velük

loptam, többször a szomszéd cseresznyefájáról

istentelen voltam, nem vetettem mindig keresztet a templom előtt

öltem, a lakásba bejövő hangyákat rovarirtóval befújtam, többször is, és megöltem őket.

Hát, ez utóbbit nehezen írtam le, sokat sírtam, nem tudtam aludni miatta, már alig vártam, meggyónhassam, és levezekeljem, azt is elhatároztam, hiába kapok otthon büntetést, ha ezentúl megtagadom a hangyairtási kötelességemet, inkább az, mint még egyszer halálos bűnbe esni.

Eljött az elsőáldozás napja, gyónással kezdtük, gyónom a mindenható istennek, helyette neked lelki atyám, hogy az alábbi bűnöket követtem el, valami ilyesmi szövege volt.

A pap kis ideig hallgatta, aztán a tiszteletlenség után közbevágott türelmetlenül, hogy szoktál-e látni csókolózó párokat, szoktam, és akkor én mit érzel, hát, nem tudom, de valamit csak érzel, nem tudom, mindenki érez valamit, te mit érzel olyankor, háááát..., hol bizsereg amikor érzed azt a valamit, …..........................már majdnem sírtam, mert nem tudtam, mit kéne válaszoljak, nem tudtam, mit kellene érezzek, nem készítettek erre fel a nővérek, tehetetlen kiszolgáltatottság, félelem ami rám telepedett, zúgott a fejem, kiestek a gondolataim, a tervbe vett jóságom, szent életem, minden kiürült..................és ha látod őket, utána hazamégy, mit csinálsz, …......mit csinálsz magaddal, hol simogatod magad................

többre igazából nem emlékszem, úgy gondolom, a tudatom törölhette, mert a legközelebbi emlékképem, hogy térdelek a padban és imádkozom, ezerszer és még egyszer a miatyánkot, az üdvözlégyet, folynak a könnyeim, és annyira szeretném tudni, mit kellett volna érezzek, amikor mások, a felnőttek csókolóznak, és tudom, velem lehet a baj, mert nem éreztem semmit, nem bizsergett és hát elképzelni nem tudtam, miért kéne simogatni magamat, és hol, az utcán, vagy az iskolában, de hát mások sem simogatták magukat, a zavar csak zsongott bennem, összepréselt.

Teljesen pánikoltam, magamon kívül voltam, és akkor, térdepelve várva az áldozás ostyáját eszembe jutott a hangya, hogy nem gyóntam meg a legnagyobb bűnömet, azt hogy öltem, tudtam, most vége mindennek, most összedől a templom, megáll a szívem, ebbe az egészbe belecsap a villám, itt a világvége.

Amikor magamhoz tértem, már túl az áldozáson, túl mindenen, virágok, hangzavar, vidámság minden arcon, és éltem, a templom is állt, nem hogy villám, de még csak egy árva felhő sem volt az égen, minden ment tovább, nem történt semmi, a tisztelendő atya pedig átszellemült mosolygással odajött és megsimogatta masnis hajamat, hideg borzongást, iszonyt okozva.

Többet nem voltam sem gyónni, sem áldozni, sem misén, még templomba sem szívesen megyek be, de egyet megtanultam, a vallás hazugságát, igaz, akkor még csak éreztem, a tudatom, a logikám később követte az érzéseimet. Vallástalan lettem, sőt, vallásfóbiás. A gyerekeimet sem kereszteltettem meg, nem tiltottam, de nem is támogattam vallásorientációt egyiknél sem.

Hogy hiszek vagy sem? Nem érdekel. Nem foglalkozom vele. Nem befolyásolja az életem, miért ezen rágódjak, van annyi minden, ami fontosabb. Isten? Milyen isten? Parancsolatok? Azok a hazug, álságos vallás előírásai. Nekem egy parancsolatom, egy törvényem maradt, aminek próbálok megfelelni, a lelkiismeret.