Békében a természettel, békében egymással...

A férfiak változtak többet az idők folyamán, vagy a nők?

Az én testi életemben a nők és férfiak között nem nagyon volt különbség, bár, testi erőben akkor is a férfiak, lelkiekben pedig a nők voltak erősebbek, ezt nem is vitatom, csak annyira kiegészítették egymást, fel sem tünt. Nem voltak harcos férfiak és sebeiket kötöző nők. Harc egyáltalán nem volt, ez azért meghatározott sok mindent, nyugalomban máshogy működik az emberiség.

Ma mit látok? Harc és harc, ha nincs harc, akkor van a harcra való felkészülés, annak áhítása, attól való rettegés, ha vége, akkor a győztesek harci dicsőítése, főként önmaguké, a vesztesek csöndes gyásza és állandó sirámai a harc elvesztéséről, ez mindaddig tart, míg nem kezdik a felkészülést a következőre. Évszázadok, de akár évezredet is írhatnék, amióta a harc a meghatározó és minden annak függvényében vizsgálható csak.

Talán nem is érthető, ha arról beszélek, teljes béke volt, nehéz is megfogalmaznom, mert hiszen ha fogalomként sincs jelen a harc, ha mibenléte teljesen érthetetlen és megfoghatatlan, elvont dolog, akkor mit lehetne annak hiányáról mondani. Hogyan lehetne értelmezni a békét, amikor nincs ellenpárja? Így, a mi békénk olyan volt, amit nem fogalmaztunk meg, olyan, mint ma a földi élet, mert lehet, más bolygón is akad, de vagy semmi elképzelésünk nincs róla, vagy a saját tapasztalatainkat húzzuk rá.

Nem harcoltunk, nem volt ellenség, sem külső, sem belső, sem a szomszéd, sem a természet, sem magunk önmagunknak.

Ne hidd, nem volt fékezhetetlennek gondolt tűz, hogy a villám egyszer sem csapott bele valakibe, hogy nem volt ramaty év, amikor ne fenyegetett volna az éhezés réme, már hogyne lett volna. Tettük, amit tenni kellett, amit egyáltalán tehettük, úgy építettük házainkat, úgy irtottuk erdeinket, ha jön is tűz, csak azt vigye, amit éppen muszáj volt neki, féket tettünk elé, a  veszteségeket elkönyveltük és közösen lettünk urrá rajta, pótoltuk, amit lehetett, a vizet barlangtározókba gyűjtöttük, élelmeinket több évre raktároztuk.

Haragudni sem haragudtunk egymásra, hiszen szándékkal másnak kárt nem okoztunk, a véletlenekről pedig nem tehet senki. Valami utópisztikus kommunizmusnak tűnhet a mi világunk mai szemmel, és van is benne némi igazság. Hasonlíthatnám persze a mai, távoli hegyekben elzárt kis közösségekhez, a messzeségben elbújó halaászfaluk világához is, azzal sem járnék messze, csak éppen a körülölelő bekebelezni készülő civilizációs környezet más volt, ezért mibenlétét senki nem kérdőjelezte meg, ami ma a legnagyobb ellensége és keréktörője egy igazságos utópiának.

Ha ma valaki igazságról, igazságos világról beszél, egyből legyintenek rá, őrült álmodozó, utópisztikus gondolkodó.

Én pedig nem értem, miért kell mindent azonnal megkérdőjelezni, ami mindenki számára elfogadható?