Mintha csak rémálom lenne.

Beléptem az íves-díszes vaskapun, elsétálva a kőpad mellett egy kis mókus ugrott előlem fel a fenyőfára, megijedve napernyőmtől. A díszkút réz csövén csobogott a víz, ez a hang kísért a hat lépcsőfokon fel a bejáratig. Eligazgattam rakoncátlan tincseimet, melyek a selyem blúzomra hulltak a kalapom alól, mielőtt a kopogtatóhoz értem volna.

A ház üres volt, csak a falak, az emeletre vivő lépcső, az ablakok, nyitva hagyott ajtók és a csend uralt mindent, vagy ezeket uralta az a sűrű, nehéz, megfejthetetlen titok, ami mindennek színt adott.

Nem volt otthon, így természetesen személyesen sietett elém.

Leültetett a zöld brokáttal borított faragott kanapéra, forró teát hozott, hogy felengedjek fagyottságomból, mosolygott. Kérte, meséljek magamról, hiszen egyáltalán nem kíváncsi rá, érdeklődve hallgatta végig hivatalos életem történetét, és nem sajnálkozott, amiért oda sem figyelt. Én is szerettem volna ha megismerhetem, így figyelmeztettem, nem vagyok kíváncsi arra, ami róla szól. Semmit nem hallottunk meg a másik élénk meséiből, próbáltunk minél többet beszélni, hogy távol tartsuk a csendet, ami kinyithatta volna a gátakat.

Az ódon falióra mozdulatlanul jelezte az idő gyors múlását, beesteledett. Meggyújtotta a gyertyákat, fényüktől teljes homály borult a szalonra, ekkor végre élesen láttuk egymást, ezért gyorsan elfordítottuk tekintetünk.

Előre engedett, mikor mentünk a felső szintre, így követtem őt, a szoba közepén állt a nagy baldachinos ágy, ilyen elrendezésben még soha nem láttam, tehát meg sem lepődtem. Éreztem forró kezét ahogy nem simította arcom, összeforrt testünk nem érintkezett egymással, a nem létező csókok égették szánkat.

Semmi nem történt abból, amit átéltünk, így boldogan köszöntünk el egymástól búcsú nélkül, nem akartunk reménykedni sem abban, megismerjük, amit annyira szerettünk volna, tudni, hogy mire vágyunk. A beteljesülés ezért teljessé vált.

Utoljára még ránéztem magamra a márványba ékelt tükörben, hogy nehéz bársony, földet súroló ruhámat megigazítsam a fűző felett, kalapomat a tűvel rögzítsem, de csak őt mutatta a kép, pont olyan volt, amilyennek soha nem láttam.

A hat lépcsőn lefelé nehéz, megtört szívvel, felszabadultan hagytam magam mögött, miközben nevető arcomról letöröltem mély könnyeimet, a kocsis már várt, egyik ló nyerített türelmetlenül, a kapu becsapódott mögöttem.

Éppen visszanéztem az üres, elhagyatott házra, mikor farmerom zsebében megcsörrent a mobilom. A városból fegyverek ropogása, gránátok csapódása hallatszott. A tömegközlekedés hónapok óta nem működött már.