Bizar mese pezsgőhabbal.

Túl sok műve volt már, de azt az igazit, a főművet, azt akarta létrehozni.

Tele volt érzésekkel, de még nem álmodta meg, a kifejhetőségét, így csak csetlett-botlott az életben, gondolatait nem tudta más felé irányítani, mindent eluralt az alkotás vágya. Egyre reménytelenebbé váltak napjai, hiába próbálkozott, már az anyag sem keltette benne azt a jól eső bizsergést, ami nélkül lehetetlen a megvalósítás, mélyen szívta le a depresszió valóját, végül feladta.

Egy komor este véletlenül ért a keze egy új anyaghoz, és mint villám sajgott végig benne a csoda, ez az, megtalálta. Lázasan kezdett munkába, mély letargiáját hallatlan lelkesedés váltotta fel, nem fáradt, egy-két hét és kész lesz, gondolta. Előbb határozott, erős faragásokkal próbált alakítani, de többször korrekcióra szorult, kénytelen volt kicsit megpihenni, majd pár nap elteltével újra munkához látni.

Apró, finom lágy mozdulatok váltották a kezdeti hevületet, időt veszített, de a tökéletest akarta létrehozni, így visszafogta magát, és gyönyörködött, mikor egy-egy rész láthatólag elnyerte azt a formát, ami már csak apró simításokra szorult.

Hetek, hónapok múltak, elfelejtett minden mást, megszűnt a kapcsolata a világgal, csak a műre gondolt, az ő alkotására, elképzelte, majd milyen büszke lesz rá, amikor  kiállítja, a rajongó közönséget, a gratulációkat, az elismerést, mindent látott már gondolataiban.

Majdnem kész volt, így szépen lassan kezdett visszatérni a valóságba, ritmust tudott adni napjainak, és cseppet sem sietett, minden pillanatot nyújtott, mert már élvezet volt minden aprólékosság. Az utolsó mozdulatot akarta megünnepelni, így lesietett egy palack pezsgőért. Sokáig időzött, mert a legjobbat kellett választania, élete csúcspontja kívánta így.

Először érezte igazán boldognak magát, mikor a lépcsőn felsietve, kezében a csodás itallal belépett a műhelyébe.

Őrült kétségbeeséssel kereste a fő alkotását, mindhiába, eltűnt, ekkor omlott össze, érezte, ahogy lába összecsuklik, szédülésén nem tudott uralkodni, még egy utolsó fájdalmas nyilalás hasított át rajta, mielőtt véglelg a padlóra dőlt volna.

A lány soha többé nem tért vissza, az ő műve élettelen testét a pezsgő habja lassan, mintegy örök vigaszt nyújtva ölelte körül.