Mielőtt megölne a biztonság, el kell indulni, bármilyen félelmetes?

Egy nagy rét, magas zöld fű, néhány nagy fa, ámulva nézem, ahogy repülnek a madarak, néha megmozdítják szárnyaikat, majd siklanak, köröznek mozdulatlanul. Ki akarom próbálni, de csak nagyon óvatosan, annyira vonzó, de van benne valami félelmetes, ami visszatart, ahogy múlik az idő, mégis nekibátorodok. Karszárnyaim lazán lepkedve egyre emelkedek, már egy ház felett vagyok, lefelé nézve megijedek a magasságtól, vissza akarok térni a biztonságos rétre. Bárhogy próbálom, egyre magasabbra jutok, már a jegenye csúcsa is törpül, az ismeretlen kék ég hívogatása rettegéssel feszíti belsőm, elkeseredetten vergődnek karszárnyaim, célozva a lentet, de még mindig felfelé tartok...végső kétségbeesésemben összezárom magam és zuhanni kezdek. A föld rohamosan közeledik, várom a becsapódást, a mindennek végét, ettől megnyugszom. Sikítva ébredek, és napokig képtelen vagyok elaludni a félelemtől.

Gyerekként voltak visszatérő álmaim, ez volt az egyik, felnőttkort elérve ezek eltűntek, de néha felidézem őket magamban, mint most ezt.

Nagyon életszerű abszurditásában is, csak azon dolgozik elmém, mikor a valóságban szállok túl magasra, miért vagyok képtelen összezárni magam, eldönteni a zuhanás pillanatát, miért kell olyan sokat várnom, annyi félelemmel, fájdalommal, végre jöjjön egy vihar, ami úgyis megteszi, amit én nem?

Kérdezhetném persze azt is, miért nem tudok a biztonságos réten maradni?