utak...emlékezem

Hatodikosok voltunk, mikor Irén az osztályunkba került, apját, aki nem túl magas rangú katonatiszt volt, egy vidéki kisvárosból helyezték fel a fővárosba, a szolgálati lakást kapta budai  iskolánk körzetében, így lett osztálytársunk a lány.

Irén visszahúzódó, csendes, enyhén táj jelleggel beszélő, számunkra furcsa ruházatú, hajviseletű és szokású lénye csak enyhe csodálkozást váltott ki belőlünk, igazából nem sok vizet zavart. Gitta, aki régi előkelő, gazdag család sarjaként ezt a rangot erősítette is magában, hamar akcióba lépett, így egyik délután felfedező útra indította csapatunkat, nézzük meg a Karos család lakását. A szolgálati lakás a katonai telepen volt, úgy osontunk fel vagy hatan a másodikra, ajtajuk elé. Gitta gúnyos mosollyal legyezgetni kezdte orra előtt a levegőt, ezek büdösek, fúj, menjünk innen, mondta.

Egyikünk sem érzett semmi mást, mint a bérház ódon levegőjének jellegzetes szagát, de Gitta volt az irányító, hát ráhagytuk.

Irénnel senki nem barátkozott jó ideig, de gúnyolódás tárgya volt, hogy ő a tanítás után családi kötelességét teljesítve, minden nap ment a Retek utcába, a pékségbe, friss kétkilós kenyérért, képtelenek voltunk felfogni, hogy lehet naponta két kiló kenyeret megenni egy családnak, miért kell azért annyit utazni, hogy lehet az ablakban uborkát kovászolni, és tejet kitenni aludni, kegyetlenek voltunk, de engem mégis vonzott ez a számunkra idegen világ. Nyári szünetben aztán kezdtünk haverkodni és őszre már elég gyakori látogatói lettünk egymásnak, összebarátkoztunk.

A következő két évben már a csapathoz tartozott ő is, bár kezdeti gyanakvó félénksége soha nem szűnt meg. Ez nem is volt minden alap nélküli, hiszen a hangadó Gitta inkább csak megtűrte, kénytelen volt, mert mi többiek, mind ragaszkodtunk hozzá. Az is igaz, új nevet adott neki, mert az Irén számára elfogadhatatlanul maradi, vidéki név volt. A középiskola kezdetével egyre kevesebbet találkoztunk, ő egy nem túl nagy hírű gimnáziumba ment, majd tehetsége révén egy év múlva újra kezdte, de már a Képzőművészeti rajz szakán, ahol, ha nem is azon a szakon, de tanult Gitta is, csak már másod évesen.

Irénnel két évig tartott barátságunk, majd teljesen elhalt, tán tizenöt éve próbáltam felkutatni, anyukáját találtam meg, beszélgettünk. Mesélte, Irén hamar férjhez ment, ahogy egy tisztességes lányhoz illik, két fiút szült és kirakatrendező egy vidéki szövetkezetnél.

Pár éve sikerült felfedezzem egy közösségi portálon, X.Y-né, és a település általános iskolájában rajzot tanít.

Gittával hét éven keresztül a legjobb barátnők voltunk, igazából egy fiú miatt veszítette el kapcsolatunk a mélységét, amit már soha nem tudtunk helyreállítani. Tizenhét éves korunkra teljesen kihűlt köztünk minden. Néha megnézem a Google-n éppen mit alkot, mikor milyen magasztaló kritikák jelennek meg róla, nívó és év legjobbja díjak, cikkek, siker, pompa itthon és külhonban. Nagyon örülök, ilyen kimagasló karriert ért el.

Mégis Irén az, akinek sokkal jobban kíváncsi vagyok az életére, a mindennapjaira, örömére, bánatára, kedvtelésből készített alkotásaira. Magára Irénre, az emberre.