szavak, képek labirintusa

Szeretnék úgy élni, mint eddig, nem fog menni, túl sok a kérdés, vagy a válasz túl hangos, átüvölt mindenen, hiába tiltakozom. Szinte lehetetlen akkor leépíteni mindent, amikor legjobban liheg bennem a ragaszkodás, akkor csendben maradni, amikor annyi mindent el kéne még mondani. A szavak már nem azt jelentik, amit mondani akarok, már megtörnek, már nem engednek önmagam közelébe.

Két lépés és egy perc...

Sétálok az ezerszer járt tájon, és mást látok, mint eddig, az érzéseim szétfolynak, hagyom, nincs miért mederben tartani őket.

Milyen érdekes, mennél rövidebb az út, annál végtelenebbnek tűnik, ha látszana az a pont, ahol nincs tovább, akkor talán más lenne, de amit pontként érzékelek, mindig arrébb kerül a közeledtemmel.

Vajon mi fontosabb, ami közel van, érinthető, vagy amit takar?

Nincsenek válaszaim, nincsenek lassan már kérdéseim sem. Elfogynak, mint a levegő, ami éltet, amiért dobog a szív, működik az agy.

Csak azzal lehet őrizni valamit, ha nem tesszük magunkévá, ha hagyjuk, körbelebegjen, öleljen, ha hagyjuk elmenni. Mi mást tehetnénk?

Saját örömünk, boldogságunk, harmóniánk teljes lehet önmagában vagy gondolunk-e a környezetünkre? Megfutamodunk, vagy teszünk érte?