45 milliárd és gyerekek a kukában
Életünk során annyi mindent elveszítünk, tele vagyunk veszteség élményekkel, egy idő után már a feldolgozásában is rutint szerzünk, hisz a folyamat mindig ugyan azokat a lépcsőket érinti, míg eljutunk addig, elfogadjuk és megtanuljunk együtt élni a hiánnyal.
Egy átlagos ember szinte soha nem kerül abba a helyzetbe, saját gyerekét veszítse el, de a társadalom szélére, vagy azon kívülre sodródott, születettek közt ez nem rendkívüli, mondhatnánk, szinte mindennapos esemény.
Egy gyerek születését nagyrészt megelőzi a tervezése, a felkészülés, a szerető, gondoskodó, felelősségteljes környezet biztosítása, egy életen át tartó kötődés kialakítása, hiszen ez az alapja a normális, hasznos életnek. Mégis sokan vannak, akik ezt nem gondolják át, csak vállvonogatva gyártják, szülik a gyerekeiket, jobb esetben ugyan van valami ködös elképzelésük a jövőt illetően, de realitások hiányában ezek az elképzelések az álmodozás kategóriáját képviselik. Természetesnek veszik, hogy majd mások vállalják át a felelősséget, dolgoznak és fizetik költségeit, más alakítja ki azt az életre szóló kötődést, eteti, fürdeti, szeretgeti ezeket a kicsiket, szalad, ha sír, fájdalmat enyhít, orvosol, virraszt éjszakákon át, babusgat, mesél, tanít, nevel, tehát szeret, szereti a másét, az az „édesszülő” mégis úgy gondolja, a világrahozatallal ő tette a legtöbbet és más feladata, kötelessége már nincs is. A gazt sem gondozzák, öntözik, mégis nagyra nő.
Csakhogy a biológiát magasabb rendűnek értékelik, mint a felelősséget, akár a törvényeink.
Évente egy-két alkalommal rááldoznak egy-kétszáz forintot, hogy egy telefont felemeljenek és pár büszke szóban közöljék, ők ám az igazi szülők, talán évente egyszer még egy tábla csokit is megengednek maguknak, hogy személyesen bizonyítsák, mennyire mély és őszinte szeretetük. Évente pár perccel és tábla csokival biztosítják maguknak, joguk is maradjon tönkretenni egy életet, ennyibe kerül ma egy gyerek azoknak, akik így gondolják, mert így gondolhatják, mert a törvény ezt biztosítja számukra. Néha azonban becsúszik egy-egy valóban segíteni akaró és küzd azért, az emberpalánta pszichésen, emocionálisan is méltó helyzetbe kerülhessen, hogy valódi szülőket biztosítson neki, hogy kiragadja abból a méltatlan helyzetből, ahová ártatlanul került, és ha több jó szándék összefog, akkor pár év alatt még sikerülhet is.
Persze, a jó szándék kevés, amíg a törvény akadályozza a gyerek érdekét. Kimondja, elég fél évente egyszer pár percre ránézni a gyerekre, aztán, ha több, mint egy éve nem jelentkezik egyik szülő sem, kell tartani egy gyámhivatali tárgyalást, ez rendszerint még csúztatja az időt pár jó pár hónappal, ide a kedves szülő is szíves invitálást kap, ha megjelenik és ígéretet tesz, ezentúl kisdobos becsszóra fél évente hozza a tábla csokit, kezdődik minden előröl, ha nem jelenik meg, akkor lesz ugyan egy határozat, amit ha nem vesz át a biológiai nemző és világra hozó, mert mondjuk ismeretlen helyen tartózkodik, fél év haladékot kap, ennyi idő alatt kell őt újfent állami költségen felkutatni. Ha sikerül, akkor ugrás vissza az első ponthoz, ha nem, akkor a határozat jogerőre emelkedhet, hacsak, mégis fel nem bukkan, akkor fellebbezhet, ha a fellebbezést elutasítják, fordulhat bírósághoz, az évek pedig telnek.
Mindezen gyakorlat a családjogi és a gyermekek védelméről hozott törvények jogszabályain alapul. Arcpirító, felháborító, hogy ezt gyermekvédelmi törvénynek meri a törvényalkotó nevezni. Hol van itt szó a gyerekekről, kit véd a törvény?
Magyarországon hosszú évek átlagát nézve harmincezer gyermek él állami gondoskodás alatt, legkevesebb másfél millió forint amibe egy ilyen gyermek kerül évente az államnak, a közvetett költségeket nem számolva, ezt a negyvenöt milliárd forintot az adózók fizetik meg.
Miközben az, aki örökbe akar fogadni, átlagosan öt évet vár erre mindazok után, hogy a törvényileg előírt kötelezettségeit teljesítette, mert neki vannak kötelezettségei, illetve csak azok vannak, a biológiai szüleinek soha nem kellett gyermek a törvények betartásával elérheti és többnyire el is éri a hat, nyolc, tíz éves kort, amikor már valahol nagyon is megérthetően, senki nem kívánja őket.
Évente harmincezer gyerek és negyvenöt milliárd forint amit felelőtlenül, pazarlóan a kukába dobunk. Törvényi felhatalmazással, azzal megtámogatva. Rendszerek és kormányok jöhetnek mehetnek, a helyzet változatlan. Senkinek nem szúr szemet? Senkinek sincs veszteség élménye? Mondhatni szomorú, de inkább ez a cinikus közöny az igazi tragédia.
