többet nem akarom...//semmi komoly

Szombatra érdekes programmal csábított évek óta nem látott, régi ismerősöm, aki nagy ho-ho-horgász. Hárítottam, nem nekem való ez, de szerinte ki kell próbálni, biztos, hogy nagy élvezetet találnék benne. Egyszer már próbáltam, többet nem akarom, mondtam és elmeséltem a nagy kalandot.

A fiam még nagyon kicsi volt, amikor nyaggatott, pecázni szeretne, ez egyike volt azon tevékenységeknek, amit még soha nem végeztem, de nem mondhattam, forduljon bizalommal az apjához, mert akkor már külön éltünk, és ugye egy jó anya mindent megtesz...

A nagy eseményt a Velencei tó partján ejtettük meg, kezdve a tájékozódással, de első sorban kellékeket kellett beszerezni, sok jót nem gondolhatott rólam a szaküzlet eladója, mivel úgy kezdtem, hogy halászáshoz ajánljon nekem valami hozzám illőt. Miután kiröhögte magát, rátapintott a lényegre, mármint, hogy abszolút kezdőként horgászfelszerelést vásárolnánk, és azonnal meg is sértett, mert jómagam és aprócska fiamat végigmérve holmi zsebpecát kínálgatott, később látva eltökéltségemet kiegyeztünk egy kétméteres és egy háromméteres spiccbotban, felszerelt állapotúan, előbbi a gyereknek, utóbbi nekem, a spiccbotot az különbözteti meg a normáltól, hogy nincs neki az a mindenféle gondot okozó tekerője, így az én kézügyességi kapacitásomnak ez tünt megfelelőnek, külön még mellékelt horgokat, amit nem teljesen értettem, mert ha két bot van, minek vagy tíz horog, aztán azt akkor mire kössem rá, vagy egy damilra többet is kell? Nem igazából mertem megkérdezni, mint ahogy azt sem, mi az a csonti, amit nagyon szeretnek a halak, viszont a kukoricát ismertem. Kifelé menet még utánunk szólt, aztán engedélyünk van-e. Jesszusom, lemerevedve néztem a kezemben a botokat és elképzelni nem tudtam, mi a fenének kell pecabot-viselési engedély, annyira veszélyes fegyver lenne? Lényeg, hogy sajnos beárnyékolta a tevékenységünket, hogy már azt is tudtuk, mi most törvénytelen hal-vadászatot hajtunk végre, de hát sehol nem találtunk olyat, ahol engedélyvásárlási lehetőség lett volna.

Egy hosszú-hosszú stégen mentünk be, elég kihalt részen, egészen addig, míg a nádas takarásába nem értünk, ott aztán nekivetkőztünk, jó melegen sütött már a nap, és kihúztuk a harci eszközünket amíg csak lehetett, damilt, horgot tett rá az üzletben a jóember, így már csak a csalit kellett rászúrni.

Na, de akkor azt hittem elájulok, mértékkel bár, de még sikítottam is, mert a doboz fedelét levettem, hogy csontit tegyek a kukorica mellé, és abba a dobozba, jaj... valami undorító férgek nyüzsögtek!!!!

Mikor lecsillapodtam, és a pulzusszámom is beállt normáislra, kezdtem kiokosodni a dologból, hiszen a nagy ho-hoban is kukac a csali, de én mindig úgy gondoltam, az valami földigiliszta féle lehet, ami ha nem is kifejezetten gusztusos, de legalább nem undorító. A fiam önfeláldozta magát, és ügyesen kicsippentve egyet-egyet, tett a horgokra, kezdődhetett a nagy műsor.

Először is a vízbe kellett hajítani a damil végén lévő halkifogásra alkalmas dolgot, de úgy, hogy a létező legmesszebbre, miközben a botot el nem szabadott engedni, egy-kettő-háromra egyszerre cselekedtünk, hát a gyereknek sikerült, úgyhogy letámasztotta a stégre, nehezéket tett rá, és segített a hajamból kiszedni az én horgomat, harmadjára már nehezen boldogult, tehát egy kis tincset is ki kellett vágni a hajamból. Kénytelen voltam ezután már megerőltetni magam a pontos vízbevetés ügyében, mert nem szerettem volna kopaszon távozni. A nádasból egy párszor egész jól kiszabadítottam, csak egyszer szakadt le a horog, de kötöttem rá másikat. Egy idő múlva arra is rájöttem, a masni kibomlik, így szép lassan, de horog-csomózni is megtanultam.

Az első halat a fiam fogta, apró kis sneci formájában, de úgy gondolta, jobb, mint a semmi és vödörbe tette, a másodikat jó két órával később szintén neki sikerült, azzal elbíbelődtünk egy darabig, mert olyan kerek forma volt, de iszonyú tüskés, szúrós, nem tudtuk hogy lecsábítani, végül ütlegeléssel sikerült, nagy baj nem történt, mert ahogy vízbe pottyant, már úszott is. Igazából elég sikeresek voltunk, hiszen öt órára három tizenöt-húszcentis forma hasa pirosat és egy ezektől csak némileg nagyobb kárászt is sikerült fognia.

Kezdtünk készülődni hazafelé, mikor össze akartam tolni a botomat, láttam ám, hogy a végén egy agyonázott, életjelet nem mutató fél csonti lifeg, na, gondoltam, én ahhoz hozzá nem nyúlok, így belelógattam a vízbe és hevesen jobbra-balra rángattam, hátha ettől lemállik róla. Még ma sem tudom, mit csinálhattam, de egyszerre egy akkora rántást éreztem, majd belebucskáztam a tóba. Megfeszítettem izmaim, kitámasztottam, szorítottam a szerszámot, ahogy csak bírtam, végül hosszú és férfias küzdelmet követően enyhült a rángatózás, akkor már az is látszott, hal került a horogra. Nagy nehezen merítőhálóval sikerült kiemelni. Egy gyönyörűségesen szép, kövér ponty vergődött előttünk.

Kérdezte a fiam, aztán ez van harminc centis, vagy nincs, mert ő a kákán is csomót keres, néztem, méregettem a szememmel, ez, válaszoltam neki, fejtől farokig, bizony bőven van harminc centi, de ez nem nyugtatta meg, nyaggatott tovább, és a nyakától a farok kezdődéséig. De hiszen egy halnak nincs is nyaka!! Vagy van? A lényeg, hogy ő valahol hallotta, ha kisebb, mint harminc centis, akkor vissza kell engedni, csak azt nem tudja, mi számít bele a méretbe. Na, hogy én visszadobjam, azt már nem, megnyugtattam, ha esetleg mégsem lenne harminc, majd megtaposom és akkor biztos meglesz az annyi.

Boldogan mentünk az autóhoz, bepakoltunk, aztán egymásra néztünk tanácstalanul, ki fogja megpucolni? Így szó nélkül, szomorúan, szákkal és vödörrel a kezünkbe visszamentünk és elengedtük a napi zsákmányunkat.

Azóta sem pecáztam.

Azt gondolom, ebből egy is elég volt, nem is akarok többet.