meddig lépünk még bele a szolidaritás csapdájába
Miközben magam is próbálok adni a lehetőségeim függvényében, minden idegszálam tiltakozik ellene.
Olvasom az általam mélyen tisztelt és csodált sos7 újabb felhívását, eltöprengek bizonyos összefüggéseken.
Szolidáris vagyok és legtöbbünk szolidáris, és ezt a szolidaritás-tudatot erősíti bennünk az állam, a mindenkori hatalom, de a pénzvilág, a politikai és gazdasági elit is, szerte a világban legszentebb dolgok közé emelve azt. Teréz anya már boldoggá lett avatva, amivel mindenki egyetért, mert a legnagyobb boldogság önzetlenül adni. Ez lett belénk nevelve, szocializációnk alapja az adás, az adakozás. Mennél alsóbb szinten van valaki, annál inkább manipulált ez a belé sulykolt érzés. Azok, akiknek bőséggel van miből adni, tán érdek nélkül gondolják így? Avagy cinikus, saját jól felfogott anyagi érdekük a mozgatórugó?
Most nem térnék ki arra a különbségre, ami a millióból ezret, az ezerből százat és a százból egyet jelöli, pedig megkérdezhetném, miért annak a legnagyobb, név szerinti tisztelet aki sajátjából csak 0,1%-ot ad úgy, hogy még az adójából is leírja, és ennek reklámértékét ki is használja egyben, azaz újabb bevétel forrásává teszi.
Csak emlékeztetni szeretnék, miközben az adóoptimalizálás – ez a legkorrektebb kifejezés bizonyos adócsalásra – és iszonyú jövedelmek eltitkolása révén milliárdoktól esik el az állam, az adóhatóság a legpitibb, pár ezer forintos, általában figyelmetlenségből okozott adóeltérést üldözi, bünteti jellemzően. Érdekes egy háló az, amin csak a kishalak akadnak fent, a nagyok simán kiúszhatnak. Még azt is megkockáztatom, nem véletlenségből. Lassan már hungarikum.
Az állam bevételének így is fedeznie kéne azt a feladatát, amit vállalt polgáraival kötött szerződésben, ámde a pénzek valahogy elúsznak, mint a nagyhalak Az állam pedig egyre többet szed be azoktól, akiktől tud, akiknek a jövedelme látható és az optimalizálhatósági lehetőségekkel élni sem tud, miközben az ezért vállalt kötelezettségeiből egyre pörgősebben válik meg. Megteheti, hiszen számíthat a civil szféra adakozására, a szolidaritásra, ezt nevelte polgáraiba, nem véletlenül.
Adakozunk a természeti katasztrófák áldozatinak életben maradására, adakozunk az éhező kicsik étkeire, adakozunk a betegek gyógyítására, a fedél nélküliek ellátására, a nyomorgók gyerekeinek tanulási lehetőségere, a közterületek takarítására, a sorolás végtelenül folytatható, de hiszen ez mind állami feladat, amiért beszedi az adókat. Nem baj, vannak akiknek irdatlan jólétéhez szükséges a mi szolidáris, önzetlen adakozásunk. Legalább van min röhögjenek.
