az egészségügyi horror
Utólag már hétköznapinak tűnő közhely, de amikor először szembesültem a mondattal, hölgyem, ön rákos, egy világ omlott össze egy másodperc alatt.
Olvasom, hogy a rákdiagnosztikák fele hibás, én ezt már régóta tudom, mint ahogy az orvostársadalom is tisztában van vele, éppen úgy, mint azzal, a hibás diagnosztikák egy jó része korántsem érdekmentesen születik, és az érdek nem a paciensé, hanem az orvosé. A két fő ok, amiért életekkel játszanak, mellette sok százmillióval, bár én még a milliárdos nagyságrendet sem zárom ki, ha kapcsolódó költségeket is figyelembe vesszük, a paraszolvencia, valamint a szakmai hírnév elősegítése, ez utóbbi által természetesen még jobban megalapozható a még több paraszolvencia.
Mivel az én esetem még ma is mindennapos, tanulságként próbálom röviden összefoglalni.
Rutin vizsgálat során merült fel a daganat gyanúja, így egy kis műtét során szövettani vizsgálatot is végeztek, mely alapján rosszindulatú elváltozást állapítottak meg. Orvosom a rákos rész sebészeti eltávolítását javasolta, mondván, ha a feltárás és további szövettani vizsgálat alapján kevésnek bizonyul, még mindig ráérünk a komolyabb beavatkozásra. A műtétet követően egy hetet töltöttem a kórházban, majd saját felelősségemre hazamentem, szigorú ágynyugalomba. Pár nap múlva kaptam a táviratot, másnapi időpontra, az osztályvezető főorvoshoz, saját érdekemben, mert a rákdiagnosztika eredménye alapján azonnali, komolyabb beavatkozásra van szükség, de legközelebbi hozzátartozómmal menjek. Azt hittem, ezt az érzést, amit ez okozott, már nem lehet űberolni, de lehetett. Az adott időpontban várt az osztályvezető főorvos, barátommal aki - a kiskorú gyerekeimet leszámítva - a legközelebbi hozzátartozómnak számított abban az időben, majd leültetett és elmondta, sajnos, a diagnosztika eredménye alapján egy nagyon-nagy műtéttel lehet csak segíteni rajtam, ám az és az azt követő kezelések nyomán 70%-os a túlélési esélyem, igaz, a műtét veszélyes, gyakori a hibalehetőség, és a szövődmény, ráadásul teljes értékű életre már nem számíthatok, valószínűsíthető, hogy egy év betegállomány - dolgozni nem fogok tudni - után le is százalékolnak. Itt most nem térek ki arra, ami okokat felsorolt a főorvos, túl sokkoló lenne. Megkérdeztem, mennyi időm van gondolkodni, semmi, válaszolta, reggel hétre jön, befekszik és másnapra már kijelölte a műtét időpontját, viszont a saját orvosomtól búcsúzzak, talán csak asszisztálhat a műtéténél, de többet nem konzultálhatok vele. Vagy ez, vagy rövid időn belül a halál. Volt egy éjszakám, és hajnalra úgy döntöttem, élek, amíg élek, de nyomorékként, roncsként nem akarom évekkel húzni a vegetálást. Nem mentem be a kórházba. Úgy alakult, hogy protekció született érdekemben, akaratomon kívül. Az egészségügyért felelős politikus intézkedett, és már aznap este várt ... professzor ....kórházban, azzal, hogy az eddigi leleteimet vigyem. Mivel farsangi időszakban jártunk, nem lepődtem meg, hogy a kórházi álarcos mulatság idején, egy nagy barna medve jött velem szemben és a mancs alól nyújtotta kezét. Aztán átvedlett orvossá, átnézte a papírjaimat, reggelre egy CT-t - akkor még nem volt mindennapos az MRI - írt elő, majd egy konzultációt. Másnap délben születtem újjá. Elmondta, a műtét utáni szövettani rákdiagnosztika nem tér ki arra, a kimetszés az ép részben történt-e, de a CT alapján igen, azaz gyakorlatilag nem is lenne itt már semmi tennivaló, viszont biztos, ami biztos, másnap szaladjak be, és ambulánsan egy újabb kimetszést végez rajtam. Így történt, és én estére már otthon voltam. Annyit mondott, amit velem tervezett az oszt. vez. főorvos, az olyan lett volna, mintha valakinek azért amputálnák a kezét, mert a kisujj felső ujjperce begyulladt, de ez mindennapos dolog, ne higgyem, valami rendkívüli történt, ez elég gyakori eset, ráadásul örüljek, mert én ugyan rákos vagyok, de nem beteg, viszont, nagy valószínűség szerint megszűnt a rák is ezzel, hiszen áttét nem volt. Vele, saját - eltiltott - szakorvosommal, általa ajánlott onkológus barátjával és háziorvosommal beszéltem később minderről. Amennyiben nem lett volna egybehangzó a véleményük, ma nem merném leírni. Az esetem összes dokumentumát örzöm, bármikor igazolni tudom.
A patológus, aki a műtéti szövettani vizsgálatot végzi, aládolgozik sok esetben az orvosnak, azaz például „ elfelejti” beírni, az eltávolítás az ép részben történt-e, azaz biztosan el lett-e távolítva az utolsó rákos elváltozás is. Az orvos ezért úgy tudja kezelni az esetet, mintha óriási baj lenne, pszichés sokkolás után a legnagyobb műtétet javasolva, ami ugyan a páciens életét tönkreteszi, ám az orvos szakmai hírnevét, ezzel ázsióját növeli nagy mértékben, adott páciens a sok órás nagy műtétért, majd az ezt követő kezelésekért, élete megmentéséért már nem tízezret, hanem tízszeresét legalább, majd a későbbiek folyamán apránként ennek még a kétszeresét teszi az orvos zsebébe. Nem véletlen, hogy a saját „kis”orvosától eltiltja a beteget a nagyobb rangú orvos. Így egyre nagyobb tapasztalata okán híre is nő, ezzel együtt a pacientúrája, mely nem csak szakmai hiúságának kedvező, hanem zsebe duzzadásának is feltétele. A gyógyszergyártók is „köszönettel” nyugtáznak, hiszen ezek után az utókezelés gyógyszerezése sem piskóta.
Következő évben túlságosan „kezelték félre” kisfiamat, azt már nem lehetett kivédeni, majd egy közlekedési balesetem folytán kerültem hasonló helyzetbe - még egy történetet nem akarok előadni - bár ez csak az én tapasztalatom. Ahhoz azonban elég, hogy rávilágítson, az orvoslás minden területén uralkodik a „gyártsunk beteget” mentalitás, amit lefordítva „tömjük meg zsebeinket”, az, hogy ez milyen horror összegbe kerül a gazdaságnak, azaz mindannyiunknak, és milyen kevesek azok, akik ezen gazdagszanak közismert, mint ahogy az is, a valódi betegekre pedig így már nem jut sem pénz, sem orvos.
Az orvosok gyártják páciensből a betegeket, állítom azóta, és én messzire kerülöm őket, mióta így teszek, egészséges vagyok. Tudom, nem kivédhető, hogy valóban szüksége legyen egy embernek az orvoslásra, de mindezek után kiben bízhat már?
A magyar jellemzően szeret beteg lenni, és ezt ki is használják az orvosok, ők erősítik az emberekben ezt, az első pillanattól kezdve páciens helyett beteget mondanak. Így aztán nálunk nem egészségügy, hanem betegségügy működik, amire így az Isten pénze is kevés, ugyanakkor pazarlóan dobálják ki a forintokat és az egészséget is az ablakon.
Vajon lesz-e olyan hatalom, aki végre rendet tesz az egészségügyben? Tud-e, mer-e rendet tenni?
