A rák és az idő, a társadalombiztosítás eltartóinak kiszolgáltatottsága
Néha már olyan siralmas az egészségügy, hogy kínjában az ember csak nevetni tud, tragikus nevetés ez. Nehéz ép ésszel felfogni.
Van, amikor egy páciens fiatalnak, van amikor idősnek tekintendő, daganatos megbetegedéseknél az ötven körüli kor fiatal beteget jelöl. Tán azért, mert aktív dolgozó, járulék és adófizető, és az optimális feltételezés szerint a pozitív mérlegre a társadalom még tízen évig biztosan számíthat. Természetesen ez a számítás felborul, ha valami nagyobb gond van. És nagyobb gond néha van, nem azért, mert az ember, aki maga rendszereltartó gondot akar, jön az magától. Neki hiányzik legkevésbé.
Ez a fiatal páciens egy panaszával – mi sem természetesebb – meglátogatja a háziorvosát, aki nézi-nézegeti, majd megvonja a vállát, és azt mondja, szerintem megemelted magad, ez egy izomcsomó majd elmúlik, nem kell törődni vele. Aztán telnek a hónapok, az izomcsomó marad, sőt, növekszik, fájni nem fáj, elvan az ott, igaz, az ember fogyni kezd, de ez mással is előfordul, mint az is, fáradékonyabb, levertebb, fázósabb lesz, télen ez fel sem tűnik.
Akkor szerencsére előjön egy másik probléma, ami sebészeti beavatkozást igényel. Szerencsére?? Igen, mert a sebésznek feltűnik az a csomó, és elküldi a pácienst ultrahangra, így kis tanakodás után úgy dönt, azt onnan el kell távolítani, mert nem normális, hogy gyulladás nélkül ekkora legyen tartósan egy nyirokmirigy. Az eltávolítás ambulánsan történik, ez olyan egynapos sebészeti beavatkozás, nem nagy ügy, annál nagyobb a sebész meglepetése, amikor egy szürkésfehér kisebb tojás méretű, láthatólag is átalakult nyirokcsomóval találkozik. Azonnal szövettanra küldi az anyagot, egy emelettel lejjebb lévő pathológiára. A szövettani labor három nap múlva megvizsgál, majd a leletet további egy hét múlva megküldi a sebésznek.
A páciens próbál minderre nem gondolni, ha ilyen ráérős, nagy baj nem lehet, gondolja, de a karácsonyát mégis beárnyékolja az elnyomott félsz.
Végül karácsony után hozzájut a szövettanához, mely szerint NHL DLBCL a feltételezett diagnózis, de az anyagot konzílium és további vizsgálat céljából továbbküldték a Pathológiai és Rákkutató Intézet felé.
A páciens már nem tudja elnyomni a frászt, pár napot vár türelemmel, de miután a szövettani vizsgálattól már eltelt tíz nap, csak nem bír magával és telefonál az Intézetnek, mikor lesz eredmény? A huszadik telefon végre célba ér, és egy valóban figyelmes, szakszerű illetékessel tud beszélni, csakhogy, az anyag még nem érkezett meg. Hogy-hogy?? Nem érti ő sem, hiszen a legvidékebbről is nagyon ritka, egy hét alatt érkezzen be, tíz nap, az kizárt. A már teljesen padlón lévő beteg pedig újra ráfekszik a telefonra, hívja a küldő pathalógiát, a sokadik telefon után egy irodistával tud beszélni, hiszen, mindenki szabadságon van a két ünnep időszakában, ezt ugye megértheti. Meg, igen, ő mindent megért, de azt nem, hogy lehet az, hogy az anyagot több, mint egy hétig fektették még, és csak három napja postázták, viszont, már akkor is meg kellett volna érkezzen. Érdeklődjön a postán. Érdeklődik. Feladóvény száma kell. Újra telefonál, addig nincs feladóvény szám, míg a postáról vissza nem érkezik a tértivevény. Passz. Itt bezáródik a kör.
Azért azt még megkérdezi, normális, hogy ilyen esetben egy hetet is fektetik az anyagot? Megint csak azt próbálja sulykolni az irodista, legyen már megértő, ünnepek környékén fontosabb dolga is van az egészségügyi személyzetnek.
A páciens visszatér a műtő sebészhez, aki széttárja őszinte aggodalommal a kezét, ez a továbbiakban nem sebészeti ügy, vissza a sebészeti szakrendelésre, aki kissé agresszíven közli, a varratok ki lettek szedve, munkaképes, erről ad egy betegállományt lezáró papírt, és küldi a búsba emberünket. A munkahely pedig közli, jó lenne, ha minél hamarabb leadná a papírt, mert csak akkor tudnak felmondani. Felmondani?? Természetesen, hiszen ezzel most hónapokig, fél évig, évig is betegállományban lesz, és amíg státuszban van, új embert nem tudnak felvenni, márpedig a munkája pótolhatatlan.
A háziorvos éppen nem rendel, az asszisztense felháborodik, mit kell itt ügyet csinálnod ebből, szép is lenne, ha minden lymphómást betegállományba vennének.
Végső kétségbeeséssel hívja a minisztériumot, ahol végre egy felvilágosítást is kap, nem most, már a műtétet követő nap kellett volna egy beutalót kérni a hematológiai rákcentrumba, miért nem tette?? Miért?? Az ember ugye nem szokott úgy havonta nyirokmirigy rákos lenni, és uram bocsá' fogalma sincs a protokollról. Viszont, ha lett volna fogalma róla, már a nagylabor és a CT is elkészülhetett volna, a szövet átküldését időben megsürgethette volna és a januárt már a konkrét ismeret birtokában, kezeléssel kezdhette volna - hiszen ennek a rákformának az idő függvénye az élet-halál függvénye is -, és a betegállománya is munkaviszonyban tartotta volna. Csak az a hülye páciens nem ért hozzá!!
Az emberünk pedig végre leül a gép elé és a neten próbál tájékozódni, a non hodgkin lymphoma diffúz nagy B sejtes lymphómájának részleteit kutatja, már tudja azt is, hogy agresszív vagy nagyon agresszív ráktípus, kedvező, vagy rossz gyógyulási valószínűségű csoportot, előbbiben 65-70, az utóbbiban 30%-os gyógyulási rátával, túlélési mutatója szerint akár több, mint 10 év, vagy 5 év, hacsak nem a harmadik eset, ahol a gyógyulás szinte reménytelen és a túlélés 3 év alatti. Minden esetben az idő a legnagyobb úr. Az idő, amivel olyan szépen játszanak, mert...miért is??
Hiába, ha egy 34 éve stabil járulék és adófizető biztosítottból a rendszer szolgáltatásait valószínűleg hosszú távon igénybe vevő és azt nagy mértékben megterhelő lesz, már csak egy mondatra számíthat, dögölj meg kedvesem, amúgy pedig nem marad el a figyelmes boldog új évet kívánság sem.
Köszöni, van egy hat éves kislánya.
