A vidék gondja-baja, ellehetetlenülése soha nem érdekelte a politikusokat
Az elmúlt két hétben sokat jártam vidéken, jellemzően közép-dunántúli kis falvakban, ahol óhatatlanul is mindig előjött a politika, még ha sok esetben csak érintőlegesen is.
Első, ami feltűnt, mint fővárosit, első blikkre a mélyen leszerepelt balliberális hatalommal messzemenőkig rokonszenvező, azt visszasíró értelmiséginek hittek, és bizalmatlanul méregettek, szűken az adott ügy témájánál maradva kerültek minden - vélelmezetten lehetséges - konfrontációt. Mégis egy-egy mondat, elejtett szó alkalmat és okot adott arra, a józan megismerés, megértés felé induljunk el emberi kommunikációnkban.
Próbálom röviden és tömören összefoglalni tapasztalataikra épülő elbeszéléseik lényegét.
A vidék dolgos, köznapi embere úgy érzi, elárulta őt a rendszerváltás óta eltelt időszak és ennek az árulásnak az okozóját a nagyvárosi, de inkább fővárosi értelmiségben látja, aki soha nem volt kíváncsi a vidék sajátosságaira, aki némi undorral, ám mindig irigyen vélekedett a vidék fejlődéséről, azt a munkát, ami a fejlődést megalapozta lenézte, vele együtt a művelőit is, tán éppen ezért érdemtelennek sugallta a földből élők gyarapodását, a bajban pedig soha szolidáris nem volt velük.
A 21.századi falvak lakósa már nem az a paraszt ember, aki hajnalban a kakaszóra ébred, a kis földje művelését, némi állat tartását végzi megfeszített munkával, hogy családja élelmezését biztosítsa, a felesleg eladásából pedig némi pénzre tegyen szert, amiből a nem megtermelhető javakra szerezhessen fedezetet, majd más igénye nem lévén sötétedéskor bújik az ágyba, igaz ez már az előző évszázad végére sem volt igaz.
A kádári éra alatt alakult ki, hogy a parasztnak munkahelyen is kellett dolgoznia ezek mellett, ami jellemzően megnyomorította őt, az addigi munkája háztájivá, kiegészítővé minősült, így a klasszikus életét tovább nem tudta folytatni, azt a kor kívánalmainak megfelelően fejleszteni képtelenné vált.
Igaz, egy biztos havi munkabére jelentkezett és egészségügyi, nyugdíjellátása is ezzel együtt. Saját maga kizsákmányolását nem adta fel, hiszen ősi ösztönként maradt meg az élet biztosításaként a föld művelése, állat tartása. A gyerekeit ipari, vagy íróasztal melletti munkára képeztette ki, jellemzően - megfelelve a rendszer kívánalmainak - középfokú végzettség elérése volt a cél, kevesebb nem volt mindenhez elégséges, a több pedig feleslegesnek bizonyult. A kádári vidék embere már a kakasszó előtt ébredt, ellátta az állatait, majd bért fizető munkába indult, ott végigdolgozta a nyolc órát, igyekezett haza, hogy a földjét művelje, az állatainak és családnak jutó terményeket ültesse, kapálja, gazolja, öntözze, az esti állattartási feladatait bevégezze, a hétvége pedig arra szolgált, mindazt, amire lehetősége már a háztáji körül idő hiányában nem adatott, pótolja. A városi - ipari, szellemi vagy értelmiségi - dolgozókhoz képest ő pontosan kétszer annyi munkát végzett és gyarapodásnak indult, annak ellenére, hogy a háztáji haszna nem volt annyi - dacára az azonos idejű munkavégzésnek -, mint a munkabér, de ideje, energiája sem maradt elkölteni a befolyó pénzeit. Nem tudott nyaralni menni - az állatait, földjét nem hagyhatta magára - nem tudott esténként beutazni nagyvárosba színházba, étterembe, kulturálódni alig jutott lehetőség, hiszen elaludt a könyv felett, a tévében mutatott filmek alatt, a nap 24 óráját nem tudta bővíteni. Mezőgazdasági, állattenyésztési terjeszkedésének törvények szabtak gátat, viszont a feleslegben álló pénz elköltésére serkentette a belépő infláció, így új házat épített, emeletest, berendezte minden olyannal, aminek használata eleve reménytelen volt, a Ladák álltak az udvaron, és sorolhatnám mindazt, ami látványában mutatta a "gazdagodást".
A nagyvárosi pedig egyre irigyebben fogadta ezt a látványt, hiszen örült, ha valahogy egy két szobás lakáshoz tudott jutni, felvállalva szinte élete végéig a törlesztést, az irigykedést a megvetés álcája mögé rejtette, mert megvette a parasztot, aki megelégedett egy szakmunkás végzettséggel, egy érettségivel, aki nem olvasta mindazon műveket, miket elengedhetetlennek ítélt egy alap műveltséghez, nem követte a mozifilmek újdonságait, a színházi bemutatókat, a kiállítások sokszínűségét, egyszerűen fogalmazva, lenézte a vidék emberét, s vele együtt lenézte azt a munkát is, melyből minden irigységére okot adó származott.
Ebben a helyzetben jött a rendszerváltás, ami a mezőgazdaság területén sokkal rövidebb idő alatt lefutott tulajdonorientációt hozott létre, mint a városokban, iparban "köszönhetően" a kárpótlásnak, a kárpótlás formájának. A téeszek vagyona apró magántulajdonba került, és másfél évtized alatt kialakultak a kis, némely esetben a középbirtokok. A parasztembernek két választása volt, vagy próbálja növelni és meghatározóvá tenni a mezőgazdasági tevékenységét, vállalva azt a bizonytalanságot, amivel az ismeretlen, újkori mezőgazdasági vállalkozói lét jár, vagy eladva ezt a részét életének, marad munkavállaló alkalmazott. A kényszert felgyorsította a mezőgazdasági termények ár, így érték zuhanása, ezzel együtt a bevétel csökkenése, a piac beszűkülése, hiszen a filléres import élelmiszerek árával nem tudott versenyezni, neki nem volt, nem is lehetett olyan birtoka, amivel ésszerűbben tudott volna termelni, nem volt gépesítés - egy bizonyos nagyság alatt nem is rentábilis - a paraszt vagy eladta mezőgazdasági létét, vagy felvásárolta azt másoktól, a nagy hal felzabálja a kicsit itt sokkal kisebb időintervallum alatt jelentkezett, mint bárhol máshol.
Mindeközben folyamatosan csökkent az ipari munkavállalókra való igény, ezzel együtt a pusztán középfokot igénylő adminisztratív munkaerőre is, ami első sorban a vidéki üzemek megszűnésével kezdődött, végül a teljes ellehetetlenüléshez vezette a vidék embereit.
Sokat rontott a helyzeten, hogy az unióhoz való csatlakozáskor hitték a még valahogy kitartó háztáji, vagy kisebb gazdasággal bíró gazdák, talán ha teljesítik a kívánalmakat, a megszűnt keleti piacok helyére beléphet a nyugati piac, támogatásért cserébe kivágták az addig, ha keveset is hozó, de valamit mégis szőlőket, barackosokat, almásokat, helyébe létrejöttek a gyümölcsösnek megfelelő, de szántónak rentábilisan nem művelhető szántók. Elvégre ez volt az unió elvárása, ők megtették, majd kényszerből értékesítették aprópénzért azokat, akik még megtartották, azok középgazdáknak adják ingyen, művelésért cserébe a földjeik használatát.
Aztán a minőségi hús esett áldozatul, mindent elleptek a gazdaságos, ám élvezeti érték nélküli - és most az egészségre gyakorolt negatívumokról nem is akarok beszélni - tápos broiler csirkék, amihez viszont nagyüzem kellett. Ahhoz, hogy a disznókat le tudják adni, olyan előírásokat kellett betartani, amit szintén képtelenek voltak kis mennyiség esetén megtenni, például a hagyományos moslék - amit ugyan élelmezési hulladéknak hívnak, de valójában a gondos paraszt soha nem adott olyan anyagot a disznajának, ami károsította volna - tiltva lett, és itt lehetne folytatni a sort még végtelenségig, de nem kívánok kitérni a mező és állatgazdaság összes csoportjára.
A nagyvárosiak, a fővárosiak pedig megkapták a bazimarketeket, ahonnan lényegesen olcsóbban szerezhették be a friss élelmiszereket, természetesen éltek is ezzel a lehetőséggel - a csökkenő életszínvonal rá is kényszerítette a városok lakósait erre - így a hazai kistermelők áruja végképp eladhatatlanná vált. Támogatást csak akkor kaphatott, ha nagy felvásárlóval szerződött, aki a piaci ár töredékéért, a kiskereskedelmi ár negyedéért, ötödéért vette át terményeit, hogy majd a bazimarketeknek értékesítse azt. A feldolgozó üzemek szép sorban megszűntek, alig maradt belőlük, a kör bezárult.
A vidék gondja-baja, ellehetetlenülése soha nem érdekelte a politikusokat, az utolsó, akiben még bíztak, Torgyán is cserben hagyta őket, büntették is ezért Orbánt 2002-ben, aztán jött a kegyetlen nyolc év, ahol csak azt hallották a szoc.liberális politikusoktól, termeljenek olcsóbban, a szabad verseny természetes és előnyös, fogadják el, ne sírjon a szájuk. Az első négyben, melyhez kötődik az unióhoz való csatlakozás is, még nyeltek nagyot, majd kidobták a szocialista és liberális politikusokat a "ganédombra", ám a városi, különösen a fővárosi szavazók, ha rezgő léccel is, újra lehetőséget adtak nekik. A vidék ezzel elveszett.
A parasztember pedig elkönyvelte, a fővárosi értelmiség egy követ fúj a sorsukat végképp tönkretevőkkel, ezt erősítette bennük a következő négy év ámokfutása, és az ámokfutás mellett kiálló, nagy hangon médiát uraló liberális értelmiség pökhendisége, a vidéki munkát nem becsülő, a munkát végzőket megvető, ellenséges magatartás. Nem csak ez, hanem az is, hogy miközben a cigányság életlehetőségeit végképp negatív spirálba tuszkoló hatalmuk betetőzéseként, mintegy rájuk szabadította - a szabad rablást engedélyezve - ezt a szerencsétlenné tett réteget, és közülük ezzel sokan éltek is - jobb híján, rossz szocializáltság és sorolhatnám az okokat végtelenségig - miatt. A nagyvárosi, fővárosi értelmiség osztozott a cigánysággal abban, hogy a vidék emberét pejoratívan nevezte, gondolta parasztnak.
Aki ma úgy képzeli el a parasztot, mint volt negyven éve, az nagyon tévúton jár. És a szoc.lib. hatalom úgy képzelte el, nem vette számításba, hogy a józan paraszti észhez társult a felszabaduló idő, az internet adta lehetőség. A falvak embere ma, úgy hatvan alatt biztosan, már nem az, aki volt. Első sorban, rájött arra, ha kicsiben, de minőséget tud termelni, legyen az hagyományos vidéki íz, vagy kényesebbeknek a bio jellegű termék, bizony legalább dupláján, háromszorosán értékesíthet, mint ha nagyban, eu elvárásoknak megfelelő ízetlen és silány, tömegben termelt élelmiszerrel foglalkozna, munkában alig több, befektetésben lényegesen kevesebb igénnyel. A paraszt ugyanis együtt él a természettel, azzal barátságban, neki nincs szüksége a környezetvédelmi törvényekre sem, hiszen ő saját maga alatt nem vágja a fát, ő legkevésbé károsította eddig is azt, így ha a klasszikus módszereit nem felülírva építi be a korszerűséget, hatástalanításra sem kell fordítson, nem szennyez ugyanis. A vidék erősen eu szkeptikus lett, támogat minden olyat, ami szembe megy az unió józan gondolkodást, tapasztalatot semmibe vevő ésszerűtlenségével, márpedig, javarészt azt tapasztal.
A hatvan alatti paraszt, ma ugyanúgy nem megy nyaralni, színházba, moziba, könyvet talán kicsit többet olvas, mint a városok lakossága, nem azért, mert túlfejlődte azokat, hanem azok szoktak le róla, de van valami, amivel nem számolt egyik hatalom sem, tán csak a Fidesz.
A vidék házaiban majd mindenhol ott a számítógép, az internet napi használatban, sok helyen ingyenesen is akár, hiszen wifiről érik el a kapcsolódást. A napi politikát jobban nyomon követik, mint a városiak, több helyről tájékozódnak, de csak a saját tapasztalataikkal alátámasztottnak, alátámaszthatónak hisznek. A vidék kezd magára lelni, még akkor is, ha csak a kezdetén van a folyamatnak.
A vidék embere tájékozottabb lett, mint a városoké, de ettől van egy nagyobb dolog, sokkal fontosabb. Ők kapcsolatban maradtak egymással, megállnak, beszélgetnek, megvitatnak, mindenki, mindenkivel, nem szűk baráti körök, hanem lazán, de együttműködő, egymást emberként és nem ellenségként kezelő közösséget alkotnak. Az általános gyűlölséget, a megosztást náluk nem lehetett elérni, és ha valamit, hát ezt rekesztik ki maguk közül, ezért is fogadják bizalmatlanul és gyanakvóan ha pesti értelmiséget vélnek maguk mellé keveredni, nekik már nem hisznek, ők eljátszották a vidék bizalmát..
Amikor eloszlik a kétely és megismerik a valós embert, akkor viszont megnyílnak és befogadnak, elmondani is lehetetlen azt a rég nem tapasztalt meleg, emberi, humánus légkört, amivel körbeveszik ilyenkor az addig idegent, csakúgy, mint önmagukat.
****
Két hét tapasztalata bizonyára kevés, sok helyen kiegészítésre szorulna, a konkrétumok is néhol bizonytalanok, vagy sántítanak, de azt próbáltam leírni, amit meghallgattam, ahogy ők emlékeznek, ahogy megélték a két évtizedet, az egyszerű kétkezi munkából élőktől a falú értelmiségéig.
