Miért nem akarunk békében élni magunkkal és a természettel?.................................
Montana Roja egy kis hegy a Teide vulkán lábánál, az óceán partján. az őslakosok hite eszerint az utolsó guancs lelke bolyong rajta, az utolsó guancsé, aki még ember volt, most szellem léte segíti az élőket, hogy egyszer majd visszataláljanak oda, ahonnan valaha elindultak...hogy újra emberek lehessenek.
A férfiak változtak többet az idők folyamán, vagy a nők? Az én testi életemben a nők és férfiak között nem nagyon volt különbség, bár testi erőben akkor is a férfiak, lelkiekben pedig a nők voltak erősebbek, ezt nem is vitatom, csak annyira kiegészítették egymást, fel sem tűnt. Harc egyáltalán nem volt, ez azért meghatározott sok mindent, nyugalomban máshogy működik az emberiség.
Ma mit látok? A férfiak harcolnak, a nők pedig kötözik a sebeiket, de már ezen is túllépve, a nők is harcba kezdtek. Tényleges és pszichés háborúban élnek az emberek, mióta eszüket tudják, a maiak már ebbe születtek bele, lételemükké vált.
Harc és harc, ha nincs harc, akkor van a harcra való felkészülés, annak áhítása, attól való rettegés, ha vége, akkor a győztesek harci dicsőítése, főként önmaguké, a vesztesek csöndes gyásza és állandó sirámai a harc elvesztéséről, ez mindaddig tart, míg nem kezdik a felkészülést a következőre. Évszázadok, de akár évezredet is írhatnék, amióta a harc a meghatározó és minden annak függvényében vizsgálható csak.
Talán nem is érthető, ha arról beszélek, teljes béke volt, nehéz is megfogalmaznom, mert hiszen ha fogalomként sincs jelen a harc, ha mibenléte teljesen érthetetlen és megfoghatatlan, elvont dolog, akkor mit lehetne annak hiányáról mondani. Hogyan lehetne értelmezni a békét, amikor nincs ellenpárja? Így, a mi békénk olyan volt, amit nem fogalmaztunk meg, olyan, mint ma a földi élet, mert lehet, más bolygón is akad, de vagy semmi elképzelésünk nincs róla, vagy a saját tapasztalatainkat húzzuk rá.
Nem harcoltunk, nem volt ellenség, sem külső, sem belső, sem a szomszéd, sem a természet, sem magunk önmagunknak.
Ne hidd, nem volt fékezhetetlennek gondolt tűz, hogy a villám egyszer sem csapott bele valakibe, hogy nem volt áradás, hogy nem volt ramaty év, amikor ne fenyegetett volna az éhezés réme, már hogyne lett volna. Tettük, amit tenni kellett, amit egyáltalán tehettük, úgy építettük házainkat, úgy irtottuk erdeinket, ha jön is tűz, csak azt vigye, amit éppen muszáj volt neki, féket tettünk elé, a veszteségeket elkönyveltük és közösen lettünk úrrá rajta, pótoltuk, amit lehetett, a megáradt vizeket barlangtározókba vezettük, hogy aszályban hasznosítsuk, élelmeinket több évre raktároztuk. Haragudni sem haragudtunk egymásra, hiszen szándékkal másnak kárt nem okoztunk, a véletlenekről pedig nem tehet senki.
Valami utópisztikus kommunizmusnak tűnhet a mi világunk mai szemmel, és van is benne némi igazság., - hasonlíthatnám persze a távoli, hegyi zárt közösségekhez, az elbújt kis halászfaluk világához is, ha az értelmetlen civilizáció már nem kezdené sorvasztani őket, azzal sem járnék messze - csak éppen a környezet más volt, ezért mibenlétét senki nem kérdőjelezte meg, ami ma a legnagyobb ellensége és kerékkötője egy igazságos utópiának. Ma már mindent megkérdőjeleznek, mindent, ami életszerűen logikus.
Ha ma előáll valaki egy mindenki számára elfogadható, igazságos megoldással, átgondolás nélkül legyintenek rá, őrült elme, utópisztikus gondolkodás.
Az emberiségnek ma már nincs szüksége igazságra, élhető földre, kényeztető környezetre, nincs szükség arra, amit mi úgy hívtunk, emberi.
A humánum is utópia lett.
átszerkesztett részlet
előzőt itt találod http://jusezmegaz.nolblog.huhttp://jusarchiv.blog.hu/media/image/2010-05-18/8336622/.
